Nándor

"A körülmények optimális kihasználásának híve vagyok”

2014.06.12. 14:20

Programkereső

Kilencedik alkalommal rendezik meg idén a Művészetek Palotájában a budapesti operaévad évről évre talán legnagyobb érdeklődéssel várt eseménysorozatát, a Budapesti Wagner-napokat. A fesztivál művészeti vezetőjét, Fischer Ádámot a helyszín speciális adottságairól, a Wagner-játszás hagyományairól, az egyes darabok és rendezéseik közti stíluskülönbségekről, no meg persze a jövőbeli tervekről kérdeztük.

- Kilencedszer rendezik meg idén a Wagner-napokat. Lehet-e már ennyi idő elteltével kialakult hagyományokról beszélni egy rendezvénysorozat kapcsán?

- Elképzeléseink szerint a Wagner-napoknak egyre határozottabb arcéllel kell rendelkezniük: minden fesztivál után tartunk egy értékelést, és ami jó volt, ahhoz nem nyúlunk, ami viszont nem vált be, azon megpróbálunk változtatni. A művészi célt persze már a kezdet kezdetén kitűztük: világos volt, hogy speciálisan a Művészetek Palotája adottságaira szabott Wagner-interpretációs elveket szeretnénk kialakítani és a gyakorlatban megvalósítani - ez ma is működik.

- Meghatározható a Wagner-játszásban a hagyomány fogalma? Egyáltalán: fontos-e erről gondolkodnunk?

- A hagyomány két forrásból táplálkozik: vannak közös hagyományok, és ehhez járulnak az egyéni elképzelések, melyeket mindenki saját magában épít fel az évek során. Számomra nagyon fontos volt, hogy a Budapesti Wagner-napoknak olyan hagyománya legyen, amely eltér a többi Wagner-hagyományoktól, hogy úgy nyissunk új ablakot az életműre, hogy a létrejött előadások ne csak a Müpa adottságait, de az előadók képességeit, elképzeléseit is tükrözzék. A szlogenek szintjén ezt úgy fogalmazhatnánk meg: azért jöjjön Budapestre a nemzetközi közönség, mert itt úgy hallhatja Wagnert, ahogy máshol nem! Azt persze a közönségnek kell eldöntenie, hogy tetszik-e neki a mi Wagner-stílusunk vagy sem; én nyilvánvalóan hiszek benne, és reális alternatívának tartom más nagy játszóhelyek Wagner-hagyományaihoz képest.

Fischer Ádám
Fischer Ádám

- Amikor formálódott Önben a Wagner-napok gondolata, a hely ihlette meg, vagy kész koncepcióhoz keresett helyszínt?

- Is-is. A bayreuthi éveim során kikristályosodott bennem, hogy melyek azok a tulajdonságai a wagneri életművek, amelyekre a hangsúlyt helyezném, ha kialakíthatnám a magam Wagner-stílusát. Mikor a Müpa megépült, már lehetett látni, hogy ez a hely különösen alkalmas egy ilyesfajta pszichologizáló, kamarazenei fogantatású interpretáció megvalósítására. Korábban is tudtam, hogy ilyen perspektívából is lehet nézni ezeket a műveket, de a helyszín egyszer csak felkínálta a lehetőséget, hogy ezt meg is valósítsam. Ez persze nem kommerciális vonatkozásban érdekes, sokkal inkább művészi szempontból: nekünk üzenetet kell megfogalmaznunk - hogy aztán a nézők-hallgatók erre mennyire vevők, azt már nem a mi feladatunk megítélni. De úgy érzem, ahogy fejlődnek a Wagner-napok, ezt az üzenetet egyre markánsabban tudjuk képviselni: a stílusunk a védjegyünkké is vált. Meggyőződésem, hogy az előadóművész kötelessége az adottságokat maximálisan kihasználni, és nem megváltoztatni azokat: a mi stílusunk tulajdonképpen ezen az egyszerű elven nyugszik. Más kérdés, hogy ez voltaképpen ellentmond Wagner, a magánember és a színházcsináló elképzeléseinek, akinek víziója volt Bayreuthról, és azt tűzön-vízen át megvalósította - míg vele szemben Haydn egy életen át betagozódott a társadalmi rendbe, és úgy dolgozott, ahogy a lehetőségei engedték. Hozzá hasonlóan én is inkább a körülmények optimális kihasználásának a híve vagyok.

- Az idei fesztiválon két produkciót tűznek újra műsorra: A nibelung gyűrűjét és a Tannhäusert. Ismerve a két rendezést, az az érzésem, hogy nagyon eltérő színházeszményt képviselnek: a Tannhäuser jelen formájában sokkal közelebb áll egy hagyományos, operaházi előadáshoz, mint a sokkal inkább helyszínspecifikus Ring. Művészeti vezetőként mennyire határozza meg, hogy melyik darab milyen elvek szerint kerüljön színpadra?

- Ez nagyon érdekes kérdés. Az célkitűzést mindig én fogalmazom meg, ez azonban nem feltétlenül harmonizál a gyakorlati megvalósítási lehetőségekkel. Az operajátszás szépségéhez hozzátartozik, hogy eltervezünk valamit, aztán különböző körülmények (művészek egyeztetése, technikai adottságok és problémák) hatására a végeredmény valami más lesz. A Tannhäuser esetében is számolni kellett ezekkel a tényezőkkel, de azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az életmű egészén belül ez korai darabnak számít, korántsem Bayreuth számára készült, mint a Ring vagy a Parsifal; Wagner ekkor még nem fogalmazta meg olyan markánsan az ideológiáját, mint később. Amikor megterveztük a fesztiválunk hosszú távú programját, azokkal a művekkel indítottunk, amelyekben a Müpában felmerülő nehézségek kevésbé kötötték meg a kezünket. A Parsifalra készülve valamelyest sötétben tapogatóztunk, hiszen még nem tudtuk, mennyi színpadi játékra, díszletre, egyáltalán: látványra lesz szükségünk, és mennyit visz el a hátán a zene - ezért választottuk a koncertszerűséghez legközelebb álló darabot. Két évvel ezelőtt, a Tannhäuser bemutatásakor már tudtuk, hogy mit tudunk nyújtani színpadszerűség tekintetében.

Fischer Ádám
Fischer Ádám

- Visszahat-e a rendezés a zenei megvalósításra, vagy egy karmesternek többé-kevésbé változatlan képe van egy operáról?

- Ez meglehetősen képlékeny. Nekem állandó képem van a keretről, de hogy ezt hogy valósítjuk meg, abban nagy szerepet játszik az előadók egyénisége. Ha olyan nagyszerű színészekkel dolgozhatom, mint - csupán példaként kiemelve kettejüket a többi szintén nagyszerű énekes közül - Christian Franz vagy Lauri Vasar, akiknek a mimikája egészen káprázatos, akkor ezt az adottságukat elkezdem felhasználni: ha ők így formálnak meg egy szerepet, akkor én is ezekre a vonásokra helyezem a hangsúlyt. És itt visszakanyarodhatunk a Müpa adottságaihoz: itt ugyanis az énekesek mimikája sokkal jobban érvényesül, mint például a Metropolitanben (bár földrajzilag nálunk sincsenek feltétlenül közel a nézőkhöz, de sokkal közelebb hatnak). Megint csak Lauri Vasar példájára hivatkozva: az ő szemjátéka különleges, titokzatos személyiséget tükröz. Nemrég a Metropolitanben is érdeklődtek felőle, mondván, hogy annyi jót hallottak már róla, és én mindezt csak megerősíteni tudtam. Ugyanakkor biztos, hogy ott teljesen más színészi eszközöket kellene mozgósítania: hiába produkálna olyan habzó szájú ijedtséget, mint nálunk tette, a Metropolitan 4500 fős nézőterén ez aligha érvényesülne. Olyasmiről beszélünk, mint az első némafilmek megjelenése idején: a színészek a kamerák előtt is túlozva gesztikuláltak, hiszen a színház méreteihez voltak szokva. Nem értették meg, hogy erre nincs szükség, hiszen a kamera a legapróbb rezdüléseiket is fölveszi, és egyszerűen nem játszhatnak úgy, ahogy a színpadon. Nos, a Müpa olyan, mint egy kamera, ide tehát olyan énekeseket kell szerződtetni, akik tudnak alkalmazkodni ehhez. Szerencsére elég sok helyen vezényelek a világban ahhoz, hogy jól meg tudjam ítélni, hol mi hat igazán, és ezért voltak fontosak az első néhány évben itthon gyűjtött tapasztalatok is. Ezek nyomán tudjuk kiválogatni azokat a művészeket, akiknek kifejezetten ez a fajta játékmód az erősségük, s ennek eredményeként jobban énekelnek nálunk, mint máshol: többet tudnak megmutatni a tehetségükből. 

- Mit lehet tudni a fesztivál jövőjéről? A bolygó hollandi és az azt megelőző korai művek még hiányoznak a Wagner-napok repertoárjáról.

- Egy tervünket nem sikerült csak megvalósítanunk az elmúlt kilenc évben: a tavalyi évfordulóra szerettük volna a teljes „kanonizált életművet", vagyis a Wagner által vállalt tíz darabot bemutatni. Ebből sajnos csak kilenc valósult meg, hiszen a Magyar Állami Operaházzal közösen tervezett Bolygó hollandi-produkció végül elmaradt - de jövőre szerencsére ez az opera is felkerül a repertoárunkra. Ami a korai darabokat illeti, ezeket valószínűleg csak koncertszerűen fogjuk előadni. Nem csak a Rienzit, de a Szerelmi tilalom partitúráját is átnéztem (A tündéreket, bevallom, kevésbé szeretem), és az a benyomásom alakult ki, hogy a legfontosabb kérdés, amit fel kell tennünk magunknak velük kapcsolatban: mit akarunk elsősorban demonstrálni az előadásukkal? Tudjuk, hogy a Wagner-család nem akarta, hogy ezeket a darabokat az életmű részének tartsák, mert szerintük nem elég jók. Annyiban egyetérthetünk velük, hogy a későbbi operák és zenedrámák népszerűségét ez a három mű vélhetően sosem fogja elérni, éppen ezért nincs is értelme oly módon a fesztivál részévé tenni őket, mint a tíz kánondarabot, legfeljebb egyfajta kiegészítő programként érdemes foglalkozni velük. De erre vonatkozóan még nincsenek konkrét terveink.