Vendel

Felborítani a megszokott ritmust

2014.10.25. 11:16

Programkereső

Színházi zeneszerzőként évek óta ott van a legkeresettebb alkotók között, összetéveszthetetlen dallamait mégis elsősorban a Mohácsi testvérek munkáiból ismerheti a közönség. Kovács Mártonnal, a Szakértők zenekar vezetőjével beszélgettünk. INTERJÚ

- Egyszer véletlenül sikerült elcsípnem téged egy próbán: akkor a színészek között ugrálva vezényeltél, közben párhuzamosan hegedűn játszottál és énekeltél. Mindig ilyen vehemenciával dolgozol?

- Igen, ez általában így szokott zajlani. Aki ismeri Mohácsi Jánost, az tudja, hogy az ő munkafolyamata lényegesen eltér a legtöbb rendezőétől. Nekem a próbák elején felvázolja, hogy milyen irányba szeretné elvinni a darabot, én viszek valami alapot erre, és onnantól kezdve szabad kezet kapok a zene alakításában. Közösen gondolkodunk a zenekarral és a színészekkel, és ha valami nem működik, akkor az egészet újragondoljuk.

Kovács Márton
Kovács Márton

- Játszottál valaha zenekari árokból?

- A legelső Mohácsival közös előadásunkban mi is lent ültünk az árokban, aztán pár évvel később, a Csak egy szögben vetettem fel, hogy mi lenne, ha kiülnék én is a színpadra és reagálnék az eseményekre.  Kaptam pár mondatot, amiket szavak helyett hegedűn kellett eljátszanom, elneveztek Lórinak, a darab közepén pedig volt egy nyúzási jelenet, amikor engem kaptak el és eltaposták a hegedűmet. Mindenesetre úgy látszik, a dolog működött, mert azóta rendszerint kint ülök a színpadon. Így sokkal könnyebb együtt lélegezni a zenekarral és a társulattal.  

- Munkáidra jellemező, hogy mindig nagyon széles zenei skáláról merítesz, a népzenétől a katonadalokon át a klezmerig. Melyik áll hozzád a legközelebb?

- Mivel eredetileg néptáncos voltam, ezért azt mondanám, hogy a népzene az anyanyelvem, amitől aztán időnként szeretek elkalandozni - amiért a zenésztársaim nagyon hálásak szoktak lenni. Azt hiszem már annak idején a táncban is az fogott meg, hogy egy leírhatatlanul széles ritmikai világból merít, hiszen az ember egyszerre dolgozik a kezével és a lábával is. Ugyanezt próbálom a zenébe is átvinni, felborítani a megszokott ritmusképleteket. Kár, hogy soha nem tanultam ütős hangszeren játszani.

- Ellenben a legutóbbi bemutatótok, a ...Számodra hely színlapján koreográfusként is fel vagy tüntetve.

- Igen, annak idején elvégeztem a Táncművészeti Főiskolát, majd hosszú időn keresztül valahogy ez nem is került elő. Tavaly aztán a Csillagos ég próbáján szólt Mohácsi János, hogy akkor most ide kellene egy kis tánc, és hogy ő ebben rám gondolt.

- Sokat koncerteztek színházon kívül is. Fog valaha születni egy Szakértők-album?

- Egyelőre nem gondolkodunk ilyesmiben, de azért az előadások zenéit letölthetővé szoktuk tenni. Legutóbb például az Egyszer élünk... került fel a netre, valamikor a Nemzeti Színház igazgatóváltása környékén. Illetve most tervbe van véve, hogy az ...E föld befogad zenéjét is felvesszük, de majd csak úgy fél év múlva, amikor már stúdióminőségben el tudjuk játszani a dalokat. Azt gondolom, hogy ezek a zenék megállják a helyüket akkor is, ha valaki nem látta az előadásokat, annak ellenére, hogy például az Egyszer élünkben elég sok idézet van a János vitézből.

- Kaposvárt eddig kétszer kellett elhagynotok, és a Nemzeti Színházból sem önszántatokból jöttetek el. Nem hiányzik egy állandó alkotóműhely?

- Ez nehéz kérdés, már csak azért is, mert egy műhely nem két nap alatt alakul ki. Vannak biztató kezdeményezések, az Örkény István Színházba most hívtak vissza harmadszorra minket, és úgy látom, hogy Mácsai Pál szereti a munkáinkat. Ugyanakkor az a fajta együttélés, ami például Kaposváron volt, időnként nagyon hiányzik. Valami hasonló indult el a Nemzeti Színházban is, ám mire elkezdtem volna magam otthonosan érezni, hirtelen vége is szakadt annak a történetnek. Egyre nehezebb valódi műhelyeket találni: kicsit olyan, mintha folyamatosan szűkülne a világ körülöttünk.