Olivér

Rivalizáló istennők

2014.12.01. 10:00

Programkereső

December 1-jén a Müpában Simone Kermes és Vivica Genaux elevenítik fel a Händel-korabeli barokk énekes dívák vetélkedését.

Az olasz diva (istennő) a szó latin megfelelőjéből származik, és hagyományosan elsősorban nem a nőnemű mitológiai istenségek megnevezésére használják, inkább a prózai és zenés színpad „istennői": körülrajongott színházi és filmcsillagok, énekesnők emlegetésekor.

A díva híres női előadóművész, ünnepelt és befutott, általában már középkorú színésznő, táncosnő, énekesnő. Valójában azonban ennél többet kapcsolunk hozzá: dekoratív megjelenést, lehengerlő fellépést, eleganciát, igéző tekintetet, pompát, fényűző életkörülményeket - a sztárság kísérőjelenségeit és a vele összefüggő allűröket. A nőktől a hétköznapi életben sem áll távol a rivalizálás, az ünnepelt sztároktól még kevésbé - és ez mindig is így volt. Nem csoda, hogy a barokk kor egyik legnagyobb vetélkedése Händel két sztárja, a kor legnagyobb olasz énekesnői, Faustina Bordoni és Francesca Cuzzoni közt zajlott.

Simone Kermes (forrás. Müpa Magazin)
Simone Kermes (forrás. Müpa Magazin)

Händelnek londoni operabemutatói sikeréhez nagy szüksége volt remek énekesnőkre, így Itáliába ment dívavadászatra. Francesca Cuzzoni kiemelt gázsiért és egy jótékonysági koncert lehetőségéért elvállalta a londoni szereplést. Londoni debütálására Händel új áriát komponált (Falsa Imagine), de Cuzzoni túl könnyűnek találta, sőt azzal is megvádolta a zeneszerzőt, hogy eredetileg valaki más számára szerezte, és nem akarta elénekelni.

„Asszonyom, Ön maga az ördög, de én meg Belzebub vagyok, az ördögök királya", kiáltotta Händel és megfenyegette, hogy kilöki az ablakon, ha nem énekli el. A bemutató végül hatalmas siker lett. Cuzzoni öt évadon át énekelt Händelnek Londonban. (Életét mégis szegényen, az adósok börtönét is megjárva, gombkészítőként fejezte be.) 1725-ben azonban a Royal Academy új szikrát keresett a közönség feltüzeléséhez. A körülrajongott kasztrált Senesino és Francesca Cuzzoni mellé újabb sztár kellett. Lévén a mezzoszoprán Faustina Bordoni nemcsak Itáliában, de Európa-szerte a kor legnagyobb énekesnője, a megoldás kézenfekvő volt. Senki sem gyanította, milyen csatározáshoz vezet majd mindez, bár Cuzzoni ellenállása, hisztérikus természete sejteni engedte, mi következik. A velencei istennő Londonba csábításához még magasabb honorárium kellett. A két díva először Händel új operájában, az Alessandróban lépett fel 1726 tavaszán. Händel patikamérleggel komponált: azonos számú áriát mindkettejüknek egy-egy duettet a főhőssel, Senesinóval, és egy közöset, amiben mindkettejüknek egyforma kihívásokkal, koloratúrákkal, egyformán virtuóz futamokkal kellett megbirkózniuk. Hamar fölállt a két énekesnő tábora is, és a sajtó is szította az ellentétet: míg a kritika egyiküket az egekbe emelte, a másik hibáit ízekre szedte.

Bordoni sem volt angyal, semmit nem tett a viharok tompítására, sőt. A csúnyácska Cuzzonival ellentétben igazi szépség volt, ez sem könnyítette a helyzetet, ami végül katasztrofális botrányhoz vezetett a Haymarket Színházban, Bononcini Astianatte című operájában. A közönség két táborra oszolva eleinte csak sziszegéssel és tapssal igyekezett elnyomni az „ellenséges" énekesnő hangját, később a táborok közti ökölharcra is sor került, ami a színpadig gyűrűzött: a dívák egymás frizuráját és kosztümjét tépték, vulgáris szavakkal kísérve a viadalt. A magukból kivetkőzött énekesnőket megfeddték, majd újra szerződtették a következő szezonra, Händel és a többi szerző pedig kínosan ügyelt rá, hogy egyforma kihívások elé állítsák a nem könnyű természetű, csatázó dívákat, akik látszólagos fegyverszünetet kötöttek, és több produkcióban is felléptek együtt. De a parázs ott szunnyadt a hamu alatt. A helyzet nem volt tartható, így végül a színház Bordoninak egy guinea-vel több fizetést ajánlott, mire Cuzzoni vette a kalapját, és visszament Itáliába. Egy év múlva azonban már újra együtt énekelték Londonban a Koldusopera két perlekedő hősnőjét: Polly Peachumot és Lucy Lockitot.

Ezen az estén mindezt a hajdani rivalizálást idézi fel két csodálatos énekesnő és Arena, Ariosti, Bononcini, Hasse, Händel, Pollarolo, Porpora, Vinci zenéje. Frizuratépéstől és káromkodástól nem kell tartani, és remélhetőleg a közönség is elragadtatott tapsra használja majd a kezét, nem ökölharcra.