Móric

Pályázat: Húnyt szemmel nézd, ki únod a valót

2015.01.09. 11:00

Programkereső

Ahogy Wagner tartozik a világnak egy Tannhäuserrel, úgy tartozik az Operaház is közönségének: Szinetár Miklós huszonöt éves rendezését púpként cipeli hátán a produkció, melyet egyébként egyedül az énekesek menthettek meg a kudarctól. KRITIKAPÁLYÁZAT

Az operával kapcsolatban rendre felmerülnek Wagner a halála előtt három héttel mondott szavai, mely szerint tartozik a világnak egy Tannhäuserrel. A zeneszerző, aki egész életművében a szerelem természetét kutatta, most explicit módon fogalmazza meg a kérdést: mi a szerelem lényege? S habár az opera nem legsikerültebb alkotása - az égi és a földi szerelem között ingadozó dalnok ugyanis inkább elveszik a két világ között, mintsem találna akármire -, kétségtelen, hogy Wagner valami rendkívülit akart mondani a Tannhäuserrel: igazi kihívás, ha egy jó rendezés pótolja azt, ami talán hiányzik a puzzle-ből.

Tannhäuser
Tannhäuser

Szinetár Miklós értelmezése azonban inkább vázlatos és következetlen: Vénusz barlangjának vörös fénye, mely inkább emlékeztet egy átlagos kuplerájra, illetve kedvezőtlen színpadi elrendezése semmit nem mutatott be a gyötrődésből, a szexuális túladagoltságból, az őrület és a gyönyör pengeélén táncoló világából, mely a címszereplő csömörét okozza. A társadalmi normáktól való függetlenség és az érzéki örömökhöz kötődő függőség kettősségét sem a háttérbe szoruló főszereplők, sem a balett nem tudta kifejezni. Hasonlót mondhatok a csarnoktermi jelenetről, melynek merevségét egyedül a rekordidő alatt elrendezett ülőpárnák oldották fel. Az ódon és nyomasztó színpadképet Boross Csilla és Robert Dean Smith drámai alakítása sem tudta elfelejtetni, a légiónyi katonakórus és a festményszerűen historikus elrendezés is minduntalan arra emlékeztetett, hogy igen, ez a 13. század és milyen máshogy van most minden. Enyhülést egyedül a harmadik felvonás hozott, ahol a technikailag döcögős animáción túl az előadás végre hiteles intimitást sugárzott és a nézőkben a távolságtartást felválthatta a belefeledkezés.

Tannhäuser
Tannhäuser

Hiába tűnik úgy, hogy a mű kérdésköre távoli: a 60-as évek szexuális forradalma, a 80-90-es években kialakult konzumerista szexfelfogás, a jelen testközpontúsága mind arra mutat: a mai kor emberének százszor inkább döntenie kell testiség és eszményiség között. És ahogy minden menthetetlenül példázattá válik, ami történelem, a Tannhäuserből is válhatna aktualitásokat hordozó történet, melynek polarizáltságát - ég és föld között mozgó szélsőségeit - a történet árnyalatainak felgöngyölítése tudná enyhíteni.

Tannhäuser
Tannhäuser

De hiába fojtogatja az elavult rendezés és a régimódi színpadkép az egész produkciót, az előadás zeneiségét és énekesi teljesítményeit nézve egy szavunk sem lehet. Robert Dean Smith kitűnő Tannhäuser. Az első felvonás Vénusz-himnuszát ('Dir töne Lob') megkapó lírai egyszerűséggel tolmácsolja, a dalnokversenyen naiv és lelkes szerelmes, a Római elbeszélésben pedig megtört és tétova kisember, a drámaiság mindennemű fogyatkozása nélkül. Boross Csilla kettős szerepben lépett színpadra: mint Vénusz és mint Erzsébet is kitűnő. Noha a szerelemistennő mezzo hangfekvést követel, az énekesnő hangja a mélyebb tartományokban is meggyőző, a szereplők közül pedig talán az ő Erzsébetje rendelkezik a legrétegzettebb karakterrel, alakításában szerencsés módon ötvözi a drámaiságot a szilárdsággal, az emberiességet az eszményiséggel. Wolfram szerepében Kálmándi Mihály az előadás biztos pontja, azon énekesek közé tartozik, akinek lírai hangszíne elvégzi a színészi munkák felét. Fried Péter basszusa pedig tekintélyt parancsol mint Hermann, még ha egyesek méltatlankodnak is ingadozó intonálása miatt. Az Operaház kórusa telten és tisztán szólt, a zarándokok visszaérkezésekor különösen erős zenei és színpadi jelenléttel rendelkeztek. Kevésebb dicséretet érdemel a sztárkarmesterként kezelt Pinchas Steinberg, akinek dirigálása korántsem volt zavaroktól mentes, noha az előadás végén megjelent a függöny előtt és nagy tapsot kapott.

Ilyen a Tannhäuser az Operaházban. És mielőtt még bárki úgy gondolná, nem Wagner felett járt el az idő, hanem a Szinetár-féle rendezés huszonöt éve sok. Ad hoc, ha még egyszer nézném, húnyt szemmel tenném.