Katalin

Evolúció, kopás nélkül

2015.01.21. 07:18

Programkereső

A kétezres évek elején néhány pillanatig úgy tűnt, hogy a Révay utcai Vidám Színpad örökre bezárja a kapuit. Hogy végül mégsem így történt, abban nem kis szerepe volt az újonnan érkező igazgatónak, aki – immár Centrál Színház név alatt – néhány év alatt csúcsra futtatta az intézményt. A hamarosan magánkézbe kerülő Centrál Színház igazgatójával, rendezőjével és színészével, Puskás Tamással beszélgettünk. INTERJÚ

- Tavaly nyitott meg újra a Vidám Színpad egy budai bevásárlóközpontban. Követed a munkájukat?

- Azt tudom, hogy megnyitottak, de közelebbről nem figyelem a működésüket. Van elképzelésem arról, hogy mit csinálnak, hiszen lényegében ugyanazok üzemeltetik, akiktől annak idején átvettem a Révay utcai színházat. 2008-ban nem véletlenül változtattuk az intézmény nevét Centrál Színházra. Azt gondoltuk, hogy bármilyen fényes korszakai is voltak egykor a Vidám Színpadnak - mert tagadhatatlanul voltak ilyenek is -, ilyen névvel már nehezen tudjuk eljuttatni üzenetünket a régi közönségnek, új nézőket pedig gyakorlatilag lehetetlen becsalogatni.

Puskás Tamás
Puskás Tamás

- Emlékszel arra a pillanatra, amikor a színházi szakma elkezdte felismerni, hogy ez már nem a régi Vidám Színpad?

- Nem vagyok biztos benne, hogy volt egyetlen ilyen pillanat, inkább sok apró lépésről lehetett szó - sokkal inkább evolúciós változás volt ez, semmint revolúciós. Az egyik nagyon fontos kezdeti mozzanat volt például, hogy a feleségem, Básti Juli eljött ide játszani. Gondoljunk csak bele: egy pályája csúcsán lévő színésznő, a háta mögött legendás alakításokkal, egyszer csak fellép az akkor még meglehetősen bizonytalan hírű Vidám Színpadon. És ugyanígy említhetném még Novák Eszter POSzT-nyertes vendégrendezését (Szerelem, 2005 - A szerk.), vagy Haumann Péter Shylockját a Velencei kalmárban - ezek mind apró, de fontos lépések voltak a nézői bizalom elnyerésében. Visszanézve sokszor nem értem, hogy ez az egész hogyan sikerülhetett. Az biztos, hogy ma ugyanezt nem lehetne véghezvinni.

- Ezzel azt is mondod, hogy ma nem vágnál bele újra?

- Ötvensok éves vagyok, már egészen más perspektívából látom az életet. Ha most jönne egy új kihívás, annak biztosan ugyanígy megpróbálnék megfelelni, hiszen a Centrállal eltöltött munkának sem bántam meg egyetlen percét se. Másfelől ha valaki azt mondaná, hogy van egy csőd közelébe jutott belvárosi színház, aminek egyébként estéről estére olyan helyekkel kell felvennie a versenyt, mint a Víg, a Katona vagy épp a Madách Színház, és eközben nincs komolyan vehető társulata, azért erősen elgondolkodnék.

- Tavaly júliusban döntött úgy a főváros, hogy privatizálja a Centrál Színházat. Arról van szó, hogy a fenntartó bizalmat szavazott az eddigi munkátoknak, vagy egyszerűen csak szeretnének megszabadulni a színháztól?

- Semmiképen nem akarnak megszabadulni. A Centrál a Főváros sikeres színháza volt és marad is az, az üzletrész privatizációja után is. Gyakran elmondom, hogy egyébként a 2003-as érkezésemkor már  kvázi-privatizáció történt:  a színházat akkor az húzta ki a kátyúból, hogy birtokomban volt öt olyan előadás, amivel talpra lehetett állítani a repertoárt - akkor ugyanis az önkormányzatnak erre nem volt pénze. Ezt a lépést ideális esetben egy privatizációs megállapodásnak kellett volna követnie. Nem  így történt, hiszen éppen akkoriban vásárolta vissza a város Bodrogi tulajdonrészét, levonva a  helytelen következtetést: ez privátban nem működik.  Most arról van szó, hogy a fenntartó keresi a módját, hogyan lehetne újragondolni a finanszírozási rendszert.  Az biztos, hogy a Magyar Állami Operaház,  a Budapest Bábszínház vagy  kifejezett művész színházak nem állnak meg a lábukon a jelenlegi komoly segítség nélkül, de nem biztos, hogy ez az állítás úgyanúgy igaz minden további budapesti színházra. Mi most úgy tűnik, alkalmasak vagyunk ennek kipróbálására. Hangsúlyozom a szokásos források közül csak az önkormányzati forrásról mondunk le, és a vételár megfizetése után bérleti díj megfizetésére kötelezzük el magunkat.

Puskás Tamás
Puskás Tamás

- A főváros egyébként ismeri az itteni munkát?

- Teljes mértékben. Pontosabban szólva a politikusainkról nincs pontos információm, de például  a szakterület felelőse, a kulturális ügyosztály vezetője gyakorlatilag minden bemutatónkra eljön.

- Egy 2011-es interjúban említetted, hogy semmit nem tűznél szívesebben műsorra egy Martin Mcdonagh darabnál, de a közönségetek még nem feltétlenül áll erre készen. Ehhez képest most mutatjátok be a kisszínpadon a szerző Leenane szépe című művét. Megérett a közönség?

- Színházvezetőként az embernek tudnia kell, hogy milyen lovon ül, és nem szabad olyasmit bevállalnia, amit az nem bír el. A határokat csak nagyon finoman, apránként lehet kitolni. Ilyen próbálkozás lesz ez a mostani bemutató is, de fontos hozzátenni, hogy a kisszínpadon, 180 néző előtt, nem pedig a 435-ös nézőterü nagyszínpadon. Hogy a kérdésre  válaszoljak: a repertoárunkat  kezdetekben Shakespeare uralta, ma pedig már főként kortárs angol darabokat játszunk. Ez azért óriási különbség.

- Ha már a határok feszegetésénél tartunk: a Broadway felett az ég miatt hányszor csörgött a telefonod?

- Egyszer sem. Szemtelenkedni nagyon fontos, és még ennél is fontosabb, hogy képesek legyünk önmagunkon  nevetni.  Ez a rugalmasság az élet záloga. Ha úgy csúszunk el a banánhéjon, hogy utána mi is nevetünk rajta, nagyobb az esélye, hogy  fel tudunk állni és képesek vagyunk folytatni.

Puskás Tamás
Puskás Tamás

- Jelenleg épp a konkurenciának dolgozol: a Madách Színházban rendezed a Fekete Pétert - és nem ez az első találkozásod a darabbal. Mi az, ami miatt újra és újra színre viszed ezt a történetet?

- Ha egészen őszinte akarok lenni, inkább azt mondanám, hogy egyetlen alkalommal rendeztem meg a darabot, ami aztán többször színpadra került itt-ott az országban, más-más szereposztással. Olyan ez, mint egy népmese: szájról szájra terjed, és közben folyamatosan alakul. A Fekete Péter is bizonyos értelemben a városi folklór része, hiszen - mint a mesékben általában - örök igazságot hordozó történetről van szó, és éppen ezért jó újra és újra megnézni. Ott van benne a kisember, akinek a hátán táncol az egész világ, mégis kivágja magát, ott a számtalan dal, amit azok is ismernek, akik valójában még soha nem látták a darabot, és eközben az egész mű az első pillanattól fogva egy hatalmas kacagás.

- Mácsai Pál Örkény Színházra beadott pályázatának van egy sora, ami így szól: "ez a szakma meglehetősen koptatja az embert, a színész-rendező-igazgató hármast hosszú távon gyakorlókból általában hamar lesz emléktábla". Te nem félsz a kopástól?

- A feleségem gyakran mondja, hogy egy stresszesebb produkció éveket vesz el az életéből. Én meg azt gondolom - persze rátermettségtől, lelki alkattól is függ -, ez a munka legalább annyira feltölti az embert, mint amennyire koptatja. Én inkább az előbbire szavazok.