Jolán

Kritikapályázat: Az illúzió nem tarthat örökké

2015.01.30. 13:39

Programkereső

A Bohémélet a megtalált és elvesztett szerelem örök témáját dolgozza fel, ami ez esetben éppen egy gyertya kihunyásával lobban lángra. Puccini legendás operája a hagyományokhoz hűen, ám kreatív és könnyed feldolgozásban került idén újra az Operaház színpadára. És ami egy jó előadást jellemez: tragédia és boldogság egyszerre a színpadon. KRITIKAPÁLYÁZAT

Pataki Anita Puccini Bohémélet című művét látta az Operaházban.

Kevés líraibb kiindulópontot lehet elképzelni egy tragikus románchoz, minthogy a fagyos télben nélkülöző, széplelkű párizsi művészek az utolsó verseiket tüzelik el egy kis melegség reményében. Rodolfo, a költő ezt a vágyott melegséget a véletlen, vagy a sors által az ajtajához vezetett szerény varrónő, Mimi személyében találja meg. Oldalukon barátaikkal és az örökösen civakodó Marcello és Musetta párosával egy rövid pillanatig legyőzhetőnek tűnik az őket olyan sanyarú sorba kényszerítő világ. De, ahogy a gyertya lángja is ellobban egyszer, ez az illúzió sem tarthat örökké.   

A Bohémélet nem csak az operairodalom egyik kiemelkedő darabja, de a közönség körében is hatalmas szeretetnek örvend lassan már százhúsz éve. Az Operaház ugyan még "csak" 1937 óta tűzi műsorára Puccini klasszikusát, de több mint nyolcszázötven előadás után is teltházat tud produkálni még egy teljesen átlagos hétköznap estén is. Nem érdemtelenül teszi ezt, hiszen Oláh Gusztáv csodás díszletei között, Nádasdy Kálmán rendezésében a Bohémélet úgy maradt időtlen és klasszikus, hogy mégsem kövült bele a korba, amelyben létrejött.

Bohémélet
Bohémélet

Egy olyan előadást láthat a néző, amelyről elképzelhető, hogy annak idején szinte teljesen ugyanígy működött a színpadon, mégis a mában él, egy pillanatra sem érződik kor-idegennek. Ez ugyanannyira köszönhető az adaptációnak és a remek énekeseknek, mint az opera mindenkit megérintő alaptörténetének. Az előadás hátterét adó, ékszerdoboznak tetsző díszletek egyszerre ruházzák fel mesei és mégis reális színnel a történetet, a perspektívával való csalás miatt hol egy igazi erdőben, hol egy festményben érzi magát az ember. De hát művészekről van szó, az álmodozás náluk foglalkozási ártalom, az sem meglepő, ha ez a környezetükre is kivetül. Amennyire életteli és boldog a karácsonyi vásárban a főtér, olyan szívszorító később ebben a téli csodabirodalomban a betegeskedő, kétségbeesett Mimi látványa, akivel az együttérzést Létay Kiss Gabriella alakítása is nagyban megkönnyíti.

A Bohéméletben általában Mimi karaktere az, aki a leginkább hozzánő a néző szívéhez. A kedves, szerény, de azért életrevaló lány ugyanolyan gyorsan belopja magát az ember szívébe, mint ahogy Rodolfo is beleszeret a színpadon. Éppen ezért még tragikusabb a szenvedése - no meg az, hogy a sorsát végig emelt fővel, a szerelembe vetett végtelen hitével viseli. Létay Kiss egész lényéből ez a keserédes, de bizakodó aura árad a színpadon, szem nem is maradt szárazon az alakítása nyomán.

A tragikus hősnő persze nem lehet meg komédiás "párja" nélkül, a Miminek ellentétet állító Musetta Keszei Bori előadásában kelt életre, hasonló hitelességgel adva a felszínes dívát, akinek legbelül azért aranyból van a szíve. Rodolfót, a hősszerelmes költőt és legjobb barátját, Marcellót, a Musetta után epekedő festőt Teodor Ilincai és Martin Bárta tolmácsolásában láthattuk viszont a színen, női megfelelőikhez illő, remek alakításokban. Mindannyian olyan természetességgel és kedvvel léteztek szerepeik köntösében, hogy szinte tapsolni is elfeledtünk egy-egy felvonás után, csak néztük volna még tovább.

A legtöbb, nagy volumenű operához képest ez a Bohémélet nagy előnye: a cselekmény sokkal emberibb léptékű, megfoghatóbb, így közelebb is tud jutni a néző szívéhez. Az Operaház előadásában pedig egytől egyig olyan művészek segítettek ebben, akik érezhetően maguk is szeretettel fordulnak Puccini művéhez. Ez pedig éppen elég ahhoz, hogy az előadás végén megrendülve, kissé könnyes szemmel, de általában véve boldogan térjünk vissza a valóságunkba, még akkor is, ha az a fagyos budapesti éjszakát jelenti. A fülünkben maradt melódiák egy ideig még biztosan melegen tartanak.