István, Vajk

Kritikapályázat: Szerelem és egyéb drogok

2015.02.28. 12:15

Programkereső

Röviden annyit mondhatok a FrenchLateNight premierjéről, hogy a kerek idomok és a kivillanó combok feldobhatnak egy operát, de sokkal hatásosabb, ha Balczó Péter felsétál a színpadra, és belövi magát heroinnal.

Két ritkán hallható opera került színre, Bizet Dzsamiléja és Saint-Saënstől A sárga hercegnő. 1872-es bemutatójukon egyik egyfelvonásos sem aratott sikert, ami nem is csoda, hisz dramaturgiailag egyik sem remekmű. A Dzsamiléban egy csapodár playboy rabszolganőkkel múlatja idejét, majd miután az egyik rabnő beleszeret, percek alatt gyökerestül megváltozik, és viszonozza ágyasa érzéseit. Saint-Saëns műve egy drogfüggőről szól, aki őrülten szerelmes egy hallucinációjába, a japán hercegnőbe, miközben Léna hiába szeretné őt a valóságban.

French Late Night
French Late Night

A Dzsamilé számtalan sebből vérzett Viktor Balázs rendezésében, s még vígoperai minőségben sem korrigálta a történet fogyatékosságait. Az aranyifjú és a rabszolgalány először is jobban eltévedt az időben, mint Papincourt grófja és parasztja a francia vígjátékban, legalábbis így érezhettük, amikor a korhű jelmezes előadást egyszerre egy hawaii repülőjegy szakította meg. Ettől kezdve csak úgy virultak az ügyetlen poénként repkedő anakronizmusok, mely magyarázhatja a szétszedhető kanapé sercegő tépőzárjait, de hogy miért nem lehetett az ülőalkalmatosságot hangtalan megoldással rögzíteni, már kevésbé. A túlzó és maníros színészi játékot négy rendkívül vonzó hölgy sem tudta elfedni, akik végig hősiesen tekeregtek ugyan a színen mozgó férfiak körül, a néző hamarabb rájuk unhatott, mint a történetben szereplő aranyifjú. Üdítő kivételt jelentett a szólót táncoló Gyulai Júlia, aki - túllépve az erotika látványi sulykolásán és a bugyi öncélú mutogatásán - elemi erejű tánccal mondta el, mi is a testi szerelem. Nem úgy a főszereplő énekesek, akiknek darabosságát és mesterkéltségét legfeljebb hangi teljesítményük ellensúlyozhatja. Kálnay Zsófia szépen megbirkózott Dzsamilé szólamával, Boncsér Gergely azonban feltűnően kevéssé tudta uralni saját hangját. Első perceiben gyenge hangerővel és vértelenül énekelt, később túlságosan is megörült időközben megérkező hangjának. Splendiano szerepében Bátki Fazekas Zoltánnak a helyenként zűrös magyar szöveggel gyűlt meg a baja, de remek intonációval énekelt.

French Late Night
French Late Night

Kellemes meglepetés volt viszont A sárga herceg/nő, a darabot rendező Székely Kriszta ugyanis sikerrel értelmezte újra a kissé csonka történetet. Az eredeti ópium és keleti bájital helyett Balczó Péter egyszerűen felsétál a színpadra, és belövi magát heroinnal: az unortodox operai helyzet mindvégig megőrzi erejét, aminek nem kis szerepe van Balczó kiváló színészi alakításának. A látványvilág végletesen lecsupaszított: egy koszos falfelület előtt egy kopott kanapé és fotel, a szereplők szürke overállban. Az előadáshoz rengeteget adott Apáti Bence balett táncos szereplése, akinek lilára mázolt karaktere Kornélis vágyainak, identitásának kivetülése. A két főszereplő romantikus egymásra találása rendkívül gondolatgazdag Székely Kriszta elképzelésében: miután Kornélis ráébred, hogy szereti Lénát, őt is beavatja a heroin világába. A drogok önkívületében tobzódó szerelmespár mögött pedig feltűnik a lila táncos egy tucatnyi „sárga hercegnőt" ölelve. Mi a szerelem? - tesszük fel a kérdést egy operányi expozíció után. Ugyanaz lenne a heroin - egy erős kábítószer a meneküléshez? A magyar szöveg nem nélkülözte a nyelvi humort sem („kemény pennámmal írtam", „még elcsöppensz itt"), különösen erős hatásúnak bizonyultak az egymondatos prózai közbevetések („én ebbe nem fogok belehalni" - mondja Léna, mikor Kornélis állapotával szembesül, majd pár mozdulattal „harci festéket" ken az arcára).

De nemcsak mint színházi előadás, A sárga herceg/nő zeneileg is kiváló volt. Balczó Péter remekelt Kornélis szerepében, éneklése egyszerre volt érzékeny, illetve magabiztos és átgondolt. Szemere Zita hasonlóan bravúros teljesítményt nyújtott, különösen szép a magas regiszterben, természetes és hiteles a prózai részekben. A Bizet-opera nyitányában hallott aszinkronitás ellenére a zenekar, ahogy az énekkar is, egész este színgazdagon és ha nem is kitűnően, de magas színvonalon játszott.

Noha illetlen a két produkció kontrasztjáról beszélni, a minőségbeli különbséggel alighanem a szervezők is tisztában voltak, erre utal a két egyfelvonásos sorrendbeli cseréje. És valóban: sokkal kellemesebb volt A sárga herceg/nő utolsó hangjaival elhagyni a Zeneakadémia Solti-termét.