Előd

Kritikapályázat: Lakótelepi pokoljárás

2015.03.03. 19:17

Programkereső

Az ördög bárhol, bármilyen formában eljöhet az ember lelkéért, lehet az német tudós, orosz író vagy éppen angol lakótelepi fiú, ellenállni neki ugyanúgy roppant nehéz. A kéjenc útja ez utóbbi esetet mutatja be, a Magyar Állami Operaház üdítően friss előadásából pedig, a végső tanulságon kívül azt is megtudhatjuk, milyen sokrétűen használhatóak a játszótéri mászókák. KRITIKAPÁLYÁZAT

Stravinsky műve a Faust és A Mester és Margarita által ugyancsak feldolgozott, ördöggel kötött üzlet témakörét járja körül egy újabb oldalról, ámde ugyanazzal a végkövetkeztetéssel. Ami nem is csoda, hiszen ha valaki azt hiszi, a lelkének földi hívságokra való becserélése jó ötlet, az vagy nagyon naiv, vagy nagyon kétségbeesett. Tom Rakewell, A kéjenc útja főhőse, éppen ezért ostobább, így emberibb is, mint irodalmi társai: egyetlen problémája az, hogy szerelmének apja nem fogadja el, mert szegény. Nem fenyegeti semmi az életét, nincsenek nagyratörő vágyai, csak az, hogy pénzhez jusson a nő miatt. A Nick Shadow néven, egy valószínűtlen örökség kezeseként megjelenő patás ajánlata pedig sokkal jobban tetszik neki, mint a munka. Aztán szíve hölgyéről abban a pillanatban el is feledkezik, amikor Londonba indulva becsukja maga mögött a kertkaput és feltárul előtte a nagyváros szexszel, alkohollal és pénzzel átitatott forgataga. De az esztelen dorbézolás csupán arra jó, hogy végül egyedül, megbolondulva egykori szerelmét siratva érje az értelmetlen vég, egy homokozóban. Tom haláltusája végeztével Shadow már az újabb áldozatra lesve tér vissza a lakótelepre, hiszen elégedetlen, lusta emberekből végtelen a kínálat.

Kéjenc útja
Kéjenc útja

Az előadás többször is arcon csapja a nézőt, jó értelemben véve. Kezdésként egy, az opera műfajától idegen(nek érzett) modern, lakótelepi díszlettel már az első pillanatban tudatja velünk, itt valami új dologra számíthatunk. Nem mindennap lát az ember vasmászókák és betonfalak előtt áriázó szerelmeseket, és ezt a kifejezetten izgalmas, üdítő látványt később csak fokozza. Zöldy Z. Gergely látványtervéért hatalmas piros pont jár, a hátteret és a kórus helyét egyaránt képező, kockákból álló szerkezet különféle használata, a padlóból Barbie-baba dobozban előbújó szereplők, vagy a különféle, képzeletbeli, őrült és egyben szatirikus jelmezek és kellékek kavalkádjáért. Ám egyben ugyanez a gyönyörűen színpadra vitt színpompás és mozgalmas forgatag az előadás egyik gyenge pontja is: nehéz ugyanis koncentrálni, miközben egyszerre annyi minden történik a színpadon, hogy néha a főszereplőt is elveszti az ember szem elől. Erre mondjuk megoldás kétszer megnézni a darabot, de ugye nézőként mégsem ez lenne a cél.

Ha önfeledten bele tudjuk vetni magunkat a kavargásba, akkor igazán jó kikapcsolódást nyújt a darab, ám az is biztos, hogy nem való mindenkinek. A szünetben feltűnően sok hely felszabadult és közben is érzékelhetően gyakoribbak voltak a kényelmetlenül mocorgó nézők. Erre egyrészt magyarázat a már említett, a klasszikus operákhoz szokottak számára váratlan előadásmód, másrészt a szex. Ha ez utóbbinak tökéletesen színpadképes, egyáltalán nem polgárpukkasztó, alacsony korhatár-besorolásos imitálása valakinél kiveri a biztosítékot, akkor tényleg nem fogja szeretni A kéjenc útját. De kérdem én, a címből mégis mire számított?

Kéjenc útja
Kéjenc útja

Mert hagyományosan gyönyörű hangú szólistából nincs hiány, a Tom szerelmét alakító Eleanor Lyons személyében egy kifejezetten szimpatikus és reális női hőssel találkozhatunk, Balczó Péter egyszerre emberien esendő és irritálóan szánalmas Tom szerepében, Kálmán Péter Shadow-ja pedig akkor is tenyérbemászóan ördögi, amikor nem is kellene neki. Tragikus végkifejlethez is van szerencsénk, egy - véleményem szerint jócskán elnyújtott - haldoklás-jelenethez is, de végül a feloldó tanulságmagyarázat gyorsan feledteti azt a pár unalmas percet. Az elkerülhetetlen bukásig vezető út pedig különféle, izgalmas és látványos kalandokkal van kikövezve, klasszikus opera ez, csak egy-két csavarral. Az újító szellem pedig ritkán ártalmas, míg - ahogy a darab is kimondja - a tétlenség mindig az.