Jácint

Alberich és az ács

2015.03.20. 08:16

Programkereső

Egy újságíró mindig mindenre felkészül. Arra is, hogy a kiszemelt művész vonakodva nyilatkozik. Így nagy öröm, ha a nemzetközi porondon egyre nagyobb hírnévnek örvendő előadó – ez esetben Marcus Jupither – csak annyit mond: hívjon bármikor. OPERA MAGAZIN

És tényleg. A kiváló svéd bariton pontban a megbeszélt "bármikor" idejében jókedvűen veszi fel a telefont, épp tesz-vesz a nyaralójában. Elsőként kedvenc szerepei iránt érdeklődök, amelyek közül az egyik biztosan Alberich, mert sokszor énekelte már, de karrierje egyik mérföldkövének is tekinthető, hiszen a párizsi Operában beugrásként aratott hatalmas sikert. Igaz, az nem A Rajna kincse, hanem a Siegfried volt.

- Mi a különbség Alberich és Alberich között?

- A legfontosabb az, hogy a Siegfried Alberich-je rövidebb, a valódi figura A Rajna kincsében jelenik meg. Ez az egyik igazi főszerep, amellyel együtt jár, hogy a figura egyre nehezebbé, fajsúlyosabbá válik a darab során, mind megformálásban, mind hangilag. Ugyanakkor, bár azt mondtam, a Siegfried Alberich-je rövidebb szerep, ám ott kezdődik, ahol A Rajna kincse véget ér, vagyis a súlyos drámaiság itt még tovább fokozódik. Számomra olyan ez a figura, mint egy Forma-1-es autó. Folyamatosan a gázpedálon van a lábam, nagy a kihívás. Éppen ezért olyan izgalmas újra meg újra megszemélyesíteni ezt a karaktert.

Marcus Jupither
Marcus Jupither

- Ám nem "csak" erről a két operáról beszélhetünk, hanem egészében nevezhetjük Önt kiváló Wagner-énekesnek. Már nemcsak a közönség, hanem a kritika is méltatja rendkívül autentikus előadásait. Ez a vélemény kiváló előadásokat sejtet, de hogyan változtatja mindez a művész életét? Az öröm vagy a felelősség lesz egyre több?

- Éppen a két legfontosabb tényezőt említette. Wagnert énekelni mindig mindkettőt jelenti. Hatalmas öröm és óriási felelősség. Tudom, hogy kissé közhelyesen hangzik, mégis így van, az ember minden alkalommal arra törekszik, hogy a legtöbbet hozza ki magából, ugyanakkor tisztában kell lenni a wagneri hagyományokkal is, mert a jó értelemben megszokott előadói technikát várja és elvárja a vájt fülű közönség.

- Ha egy énekes lehetőséget kap, hogy rendezzen, mégpedig A Rajna kincsét, ez azt jelentheti, nemcsak előadóként, hanem művészként is tudatában van a wagneri kötelezettségeknek. Viszont éppen azért, mert belülről, énekesként ismeri a darabot, vélhetően egészen másképp működik rendezőként, mint az az alkotó, aki "csupán" kívülről szemléli, tervezi az előadást.

- Igen, ez érdekes helyzet. Én azt tapasztaltam, hogy énekesként az ember, bár valóban ott van a nagy egészben, mégiscsak önmagával, saját szerepével foglalkozik igazán. Valahogyan próbálod védeni a karaktered jelentőségét, és persze folyamatosan fejleszteni azt. Rendezőként azonban az egészért tartozom felelősséggel, és a színpadot, a látványt mindig összességében kell terveznem. Ugyanakkor valóban jelen van az énekes is bennem, ami talán annyit jelent, hogy megpróbálok minden egyes figurára külön figyelni, mert magam is tudom, milyen fontos az énekesnek, hogy állandóan érezze a saját jelentőségét. Nem mondom, hogy egy rendező nem gondolkodik így, de vannak olyanok, akik sokkal többet foglalkoznak saját koncepciójuk nagy egészével, mint a részletekkel. Én pedig megpróbálok mindkettőre koncentrálni. 

Marcus Jupither
Marcus Jupither

- Ez a tudás valahol elkezdődik. Mindig is az énekesi pálya vonzotta?

- Igen, és ez igen egyértelműen alakult, hiszen apám is operaénekes, a Svéd Királyi Opera művésze volt huszonöt éven át. Mindössze hároméves voltam, amikor először magával vitt a színházba, és onnantól rendszeresen, mert imádtam ott lenni. Körülbelül tizennégy éves koromra már teljesen biztos voltam benne, hogy ez lesz az én életem is, és akkor már tudatosan készültem a pályára. Természetesen némileg könnyebbé tette az előrejutást, hogy apám és művészbarátai rengeteget segítettek a kezdeteknél. De eljön a pont, amikor ez már nem elég. Azt kell mondanom, hogy operaénekessé válni apám idejében és ma, ugyan mindössze egy generáció a távolság, mégis egészen más helyzetet jelent. Ugyanis amíg akkoriban, a hatvanas-hetvenes években leginkább a hangi adottságok voltak fontosak, ma ez már nem elég. Elvárás, hogy a mai operaénekes egy személyben legyen gyönyörű hanggal megáldott művész és kiváló színész. Ma már csak a kettő együtt hozhat létre igazi karriert.   

- Ahogy már említettük, baritonként gyakran énekel meglehetősen drámai szerepeket. Nyilván nem lehet úgy színpadra lépni, hogy két perccel korábban még mondjuk sms-t írt, majd azonnal átlényegül. Mennyire hatnak a mindennapi életére, egyéniségére az éppen megformált szerepek?

 - Nos, remélem, hogy nem túlzottan! Mert valóban gyakran játszom igazi gonoszokat, saját egyéniségemtől viszont semmi nem áll távolabb, mint az erőszak. De az évek során, ahogy egyre több beteg lelkű figura került az utamba, megismertem, megtanultam, hogyan is gondolkodnak. És itt lép a képbe a színészet. Ha jól csinálom, mindenki elhiszi, milyen rettenetes alak vagyok. De őszintén remélem, hogy a barátaim még nem vettek észre rajtam őrületre utaló jeleket. Komolyra fordítva a szót, bizonyos értelemben igenis hatással vannak rám a szerepek, ami okozhat néha nehéz pillanatokat is, de igyekszem jól gazdálkodni ezzel és a magánéletet nem összekeverni a színpadi léttel. Látja, erre jó ez a hétvégi házikó, ahol tökéletesen kikapcsolhatok és a hobbimnak élhetek. Szenvedélyes asztalos vagyok ugyanis, persze csak a magam örömére, mert nagyon jó kontraszt a szabadidőmben kétkezi munkával alkotni és a szellemet pihentetni.