Előd

Kritikapályázat: Walhalla a neten?

2015.04.05. 09:24

Programkereső

Ambiciózus feladatra szánta el magát az Operaház Wagner tetralógiájának, a Niebelung gyűrűjének színpadra állításával. Terv szerint évente bemutatásra kerül egy-egy opera, hogy 2018-ban aztán a teljes ciklus látható legyen. A kihívás nem csak annyiból áll, hogy Wagner műveit a mai kor igényeinek megfelelően kell prezentálni, hanem azt az igen magasra helyezett lécet is meg kell ugrani, melyet a Budapesti Wagner Napok évről évre megerősít produkcióival. KRITIKAPÁLYÁZAT

Lehet, hogy igazságtalannak tűnik ez az összehasonlítás, hiszen a Wagner Napokon rendszerint külföldi sztárénekesek vendégszereplésével, és színpadképileg "csak" félig szcenírozottan kerülnek színpadra az operák, de Wagner-játszás tekintetében mind a hazai, mind a nemzetközi operaszíntéren meghatározó a Müpa előadássorozata, félig szcenírozás ide, nemzetközi sztárok oda.

M. Tóth Géza nevét Maestro című animációs rövidfilmjének Oscar-jelölése írta be a köztudatba. Körülbelül ekkortól számítható, hogy egyre többször került összefüggésbe olyan összművészeti produkciókkal, melyekben a zenét, operát (A csodálatos mandarin, A kékszakállú herceg vára, Máté-passió) az előadással egy időben létrehozott animáció kísért, egészített ki. M. Tóth így elég biztos választásnak tűnt ahhoz, hogy egy modern, de minimum teljesen egyedi látványvilágú Ringet varázsoljon az Opera színpadára.

Rajna kincse
Rajna kincse

A követelmény második fele már A Rajna kincse bemutatója után borítékolható, az első eldöntéséhez viszont még várni kell még legalább egy évet. A probléma abból fakad, hogy a négy évre széthúzott előadásoknak - pusztán a bemutatók közt eltelt idő miatt is - tanácsos lenne önmagukban is megállni a helyüket, nem csak a ciklus részeiként. A Rajna kincséről viszont lerí, hogy a nagy egésznek csak az első felvonása látható. M. Tóth rendezése nem magyarázza saját magát (ami egyébként nem feladata feltétlenül), de még olyan vonatkoztatási pontokat sem kínál nézőinek, amelyek megerősítenének, vagy segítenének egy-egy interpretációt. Nem világos például, hogy az istenek közül Wotanról és Frohról miért kéne David Bowiera, illetve Elvis Presleyre, Freiáról egy manga szereplőbe oltott Katy Perryre, az óriásokkról pedig a Tron című film szereplőire asszociálni? Pedig pont ez az egyetlen olyan elem, amit a rendezés a kellékekkel is aláhúz. Donner kalapácsa - ami egyébként egy felfújható strandjáték - hatalmas mikrofont formáz, Froh pedig folyton egy fejhallgatóval babrál. Ha viszont arról van szó, hogy az istenek, a 21. század ikonjai olyan (pop)sztárok, akik igazi otthonukat a digitális világban, vagy az internetes felhőben találják meg, amint azt a második és negyedik szín videós háttérvetítése sejtetni engedi, akkor a Rajna kincse miért materiális dolog, és miért nem inkább Bitcoin vagy Facebook like?

Rajna kincse
Rajna kincse

Látványos gondok merülnek fel a színészvezetésben is. M. Tóth ugyan kapott már rendezői kreditet az Operaházban a korábban említett Máté-passióban, de az az előadás, nyilván a műfaj miatt is, inkább koncertszerű volt. Az egyszerre több karaktert felvonultató jelenetekben az éppen inaktív, vagy sorukra váró szereplők csak díszletelemként vannak jelen.

Szerencsére a zenei és énekesi teljesítményekkel szemben nem lehet panaszkodni. Halász Péter kiegyensúlyozottan vezényli végig a darabot. A kifejezetten jóra sikerült előjáték megadja az alaphangot, ahhoz hogy alámerüljünk Wagner világába. Ezért is bosszantó, hogy rögtön az első jelenet felejthetőre sikeredett Wierdl Eszter, Simon Krisztina és Heiter Melinda alakításában. Az Alberichet alakító Marcus Jupithertől csak egy erős közepes alakítás tellett, nem tudott igazi súlyt adni a figurának. Ki kell emelni viszont az óriásokat alakító Gábor Gézát és Cser Krisztiánt. Mindketten nagyon karakteresek, és kifejezetten erős színpadi jelenléttel bírnak. A Freiát alakító Keszei Bori nagyon jól helyt áll, kár, hogy a rendezés egy bamba babát csinált szereplőből. Kálmándi Mihály merev Wotan volt, ami színészileg előnyére válik a karakternek, ének tekintetében viszont már kevésbé. Kálmándi tudta tartani az egyensúlyt, megbízhatóan keltette életre a főistent. Az énekesek közül a Logét játszó Adrian Eröd színészi alakításával, és énekesi teljesítményével is magasan kiemelkedett. Nyilvánvalóan ez az opera leghálásabb szerepe, amit Eröd teljes mértékben kihasznál, puszta jelenlétével is vonzza a tekintetet.

Nagy kár, hogy M. Tóth Géza rendezése nem váltja ki a nézőből a folytatás iránt való feszült várakozást. Pedig az is világos, hogy ezt a ciklust teljes egészében kell majd értékelni, mivel ezen a A Rajna kincse előadáson érezhetően a felvezetés hangulat uralkodik. Mindenesetre jövőre már a Walkürrel is okosabbak leszünk.