Olivér

„Nincs szükségem fegyverekre és kofferekre”

2015.10.01. 07:49 Módosítva: 2015-10-01 09:56:10

Programkereső

A Nemzeti Filharmonikusok és a Müpa produkciójában két olyan Richard Strauss operát hallhatunk, amelyek most először kerülnek - az eredeti szerzői szándék szerint - egy estén színpadra. Nem csak a művek debütálnak, de a rendező, Némedi Csaba is most először mutatkozik be hazai színpadon. A Bécsben élő eredetileg orvosnak készült művészt Hitler és Leni Riefenstahl kapcsolatáról is kérdeztük.

- Különös az életutad, hiszen orvosnak készültél. Hogyan kerültél kapcsolatba a színpaddal?

- A kettősségek nagyon is jellemzőek az életemre. Kora gyermekkorom óta kísér a színházi világ, mert az affinitásom hamar megmutatkozott, a szüleim pedig mondhatom azt, hogy indirekt módon támogattak, hiszen hagyták, hogy szabadidőmben kielégítsem a zenés színpad iránti rajongásomat. Diákbérlettel rendszeresen látogattam az Erkel Színházat. Az érdeklődés szüleim mellett nagyban köszönhető általános iskolai tanáromnak, Koleszár Árpádnak, aki nem tett mást mint az intenzív karénekléssel elvetette bennem a zene iránti szeretet és nyitottság magvait. A gimnáziumi évekből pedig Léránt Katalin állt előttem példaként elhivatottságával és szakmai felkészültségével. Ezek az alapimpulzusok pedig az évek során markáns kulcsélményekkel egészültek ki.

- Mi volt a legmeghatározóbb ilyen élmény?

- Talán mindjárt a legelső, ami Ágai Karola operaénekeshez fűződik, aki generációknak volt emblematikus dívája. Ő volt az, aki a szikrát adta számomra és nagy örömömre szolgált, hogy később személyesen is megismerhettem.

- Az utad azonban másfele vitt.

- Még az érettségit megelőzően felvételt nyertem Salzburgba, ahol aztán egészségügyi szakdiplomát szereztem. Ezután egy 10-15 éves szakasz következett, amikor az opera és a színpad szerves részét képezte a privát életemnek, de semmiképpen sem szakmailag, hiszen az aneszteziológia területein próbáltam ki magam. A munka mellett Bécsben kezdtem el az orvosi egyetemet, de néhány év után úgy éreztem megakadtam, és nem tudok továbblépni. Baráti tanácsra iratkoztam be a Bécsi Egyetem Színház- Film- és Médiatudomány Karára zenés színház és táncszínház szakirányra. Ez egy nagyszerű képzés, mert az első szemesztertől kezdve nagyon konkrétan lehet specializálódni.

- Mikor kaptad az első lehetőséget egy élő produkcióban?

- Ahogy elindult az egyetem gyakorlatilag két hónappal később bekerültem a Bécsi Staatsoperbe gyakornoknak. Günter Krämer gyakornoka lehettem Wagner Trisztán és Izoldájában, a dirigens pedig Thielemann volt. Ezzel a mélyvízbe dobtak, megdöbbenem se volt idő, azonnal működnie kellett mindennek. Ezzel kezdődött, hiszen van is egy német mondás:„Wenn man einmal Blut geleckt hat” akkor már nincs visszaút. A nyár folyamán folytattam a munkámat a korházban, majd a következő szemeszter elején az opera főtárgy professzorasszony javaslatára kaptam gyakornoki felkérést a zürichi dalszínháztól. Martin Kušej mellett nagyon jól tudtam dolgozni, aminek következtében a színház művészeti igazgatója egy asszisztensi pozíciót ajánlott.

- Az ingázás Bécs és Zürich között rengeteg lehetőséget kínált a számodra.

- Több új produkciónak lehettem a részese, és olyan nevekkel dolgozhattam együtt mint Johannes Schaaf, Sven-Eric Bechtolf, Giancarlo de Monaco vagy Nicolas Joel. Különböző irányzatokat és személyeket ismertem meg, de leginkább Monacóhoz ragaszkodtam, mert nála éreztem harmóniában a szakmai és az emberi oldalát is ennek a szakmának. A debütálásom 2006-ban volt Liechtensteinben Mozart A színigazgató című egyfelvonásosával. 2011-ben indult el egy folyamat Ausztriában, annak köszönhetően, hogy a Kirchstetteni Fesztiválon megrendeztem életem eddigi első operettjét, mégpedig az osztrákok számára nem kisebb szent tehenet mint Strauss Denevérjét. Szerencsés voltam, mert jó együttessel dolgozhattam és a művészek közül is többek között Kolonits Klára remekelt Rosalinda szerepében. A fesztivállal azóta már egy ötéves harmonikus munkakapcsolatban vagyok, színpadra vittük az elmúlt időszakban a Figarót, a Rigolettót, a Don Giovannit és idén pedig a Szerelmi bájitalt.

Utóbbi mű egy fordulópont, hiszen a mostani fesztivált egy bel canto fesztivállá szeretnénk átalakítani, ami gyakorlatilag a tartományi kormány kérése volt. Azt szeretnénk, ha lenne egy egységes irányadó fonal, az elkövetkező nyarak során tehát több Donizettivel szeretnénk foglalkozni. Rossinit talán később vesszük majd elő, hiszen Pesaróban már van egy neki szentelt fesztivál, illetve a német Bad Wildbadban is, de ezek még messzi és nyitott kérdések. Természetesen az egészségügyi munkám még a mai napig megvan.

- Mikor kerültél kapcsolatba a magyarországi operajátszással?

- Ez egy kései folyamat. Ha Magyarországon meg is fordultam az évek során az mind privát utazás volt, ezért az én jelenlétem nagyon sok éven keresztül teljesen anonim. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem figyeltem a folyamatokat és a magyar művészek karrierjét. Hírek és lexika szintjén próbáltam szinten tartani magamat, és azt is elmondhatom, hogy a kint készült produkciókba nem volt olyan év, hogy ne sikerült volna magyar szereplőt integrálni. Ez mindenkinek fontos, hiszen a magyar művészek eddig mindig jogos és zajos sikert arattak Ausztriában. Volt tehát egy bizonyos kapocs, de az, hogy most itt lehetek Budapesten számomra nem csak egy hatalmas megtiszteltetés, hanem egyben meglepetés is.

Idén novemberben lesz két éve, hogy találkoztam Kocsis Zoltánnal Bécsben, amikor a Nemzeti Filharmonikusok a Konzerthausban adtak hangversenyt. Egy rövid, de nagyon intenzív beszélgetés során vetődött fel a kérdés az idei Strauss-projektről. Ekkor még nem felkérésről, csak egy érdeklődésről volt szó.

- Amikor Kocsis Zoltán azt mondta Richard Strauss és köztük egy darab, amit Magyarországon még nem állítottak színpadra, mit válaszoltál?

- Hatalmas felelősség ez a számomra. Őszintén mondom, hogy nem nagyon tudom elválasztani a két Némedi Csabát, az operarendezőt és a privát operaőrültet. Ha csak publikumként megyek el egy operaprodukcióra, akkor mindenevő vagyok, számomra tehát nem csak az ún. ABC operák az Aida, a Bohémélet és a Carmen léteznek, hanem nyugodtan jöhet egy Meyerbeer, bármelyik francia nagyopera, vagy egy elvetemült és elfeledett bel canto ritkaság. Úgy érzem, hogy muszáj a palettát nyitva tartanom nem csak operarajongóként, hanem különösen a szakmára való tekintettel. Strausshoz mindig szoros kapcsolat fűzött, hiszen Zürichben is az Elektra volt az első produkció, amiben közreműködhettem. A mostani alkalom emiatt is hatalmas öröm és megtiszteltetés. A Daphnét nagyon régen játszották Magyarországon, az utolsó szcenírozott előadás a 40-es évek elején volt az Operaházban. A béke napja még egyszer sem került előadásra és emiatt ez egy olyan felelősség és egy vissza nem térő alkalom is egyben, ami az embert örömmel tölti el hatalmas kreatív energiákat szabadítva fel.

- Ez a két produkció az első hivatalos magyarországi bemutatkozásod is.

- Boldog vagyok, hogy bemutatkozásom ezzel a két darabbal történik, és nem egy olyan művel, amihez erős és feszes sztereotípiák ragadnak. Tény, hogy az operapublikum sok esetben egy érettebb korosztályt képvisel, amelyik jogosan ragaszkodik korábbi élményeihez, benyomásaihoz. Ezzel egy bizonyos pontig nincs is probléma, igenis tiszteletben kell tartani, és el kell fogadni a tradíciót. Másrészt azonban nagyon nehéz ezekkel a darabokkal új utakat törni, új aspektusokat nyitni, ha esetleg a másik oldal nem hajlandó erre a ping-pong játékra.

- A két - egyébként ellentétes tartalommal bíró - darab egyfajta homogenitást mutat majd. Mi volt az elképzelésed?

- Az, hogy egységben kell gondolkozni a két művel kapcsolatban már korán eldőlt a terem adottságai miatt, hiszen nincs olyan színpadtechnika, egyéb színházi apparátus mint amivel egy standard operaház rendelkezik. A Müpa a világ egyik vezető hangversenyterme akusztikailag, de nem csak az adottságok, hanem az anyagiak is befolyásolták a koncepciót. Ebből a szükségből próbáltunk úgy előnyt kovácsolni, hogy a Strauss ikreket egy homogén képi világgal és vizuális megjelenítéssel tudjuk létrehozni.

Úgy döntöttünk, hogy érdemes lenne elmélyedni abban a korban, amikor ez a két darab született, bár felületesen szemlélve 180 fokos különbség választja el a két mű világát, a megjelenített korokat és mondanivalót, de nem hagyhatjuk szem elől téveszteni, hogy milyen társadalmi változások mentek végbe a 30-as évek Németországában. Ezért született az az alapgondolat - különösen a Friedenstag nagy tömegjeleneteit tekintve -, hogy a '36-os berlini olimpia miliőjét szeretnék képileg a színpadra vinni, méghozzá erősen közelítve és megidézve azt az esztétikát, amit Leni Riefensthal közvetített Olympia című kétrészes filmjében.

- Nyílt titok, hogy egyik alkotás sem mentes a propaganda és az ideológiai behatásaitól.

- Kifejezetten az esztétikára és a Riefenstahl által alkalmazott filmtechnikai megoldásokra próbáltuk helyezni a hangsúlyt, kiegészítve az ún. Thingspiel színházi irányzattal, ami egy olyan színházi folyamat volt a 30-as években, aminek keretében, tömeges és monstre jellegű szabadtéri alkotásokat valósítottak meg a publikum bevonásával. A műfaj ugyan sokat merített az antikvitásból, de mindezt a hatalom szócsöveként, s annak szájíze szerint deformálva. Ez a dramaturgia két alapgondolata.

- Hitler személye egyértelműen hatott Strauss műveinek recepciójára, nem beszélve Riefensthal művészetéről. Hogyan tud ezzel a rendező megbirkózni?

- Hitlernek ambivalens viszonya volt a nőkhöz, a jelenkor kutatói azt mondják, hogy életében három olyan nő volt, akit emberileg vagy szakmailag egyáltalán figyelembe vett. Ebbe a körbe tartozott a saját édesanyján kívül az élettársa Eva Braun és Leni Riefensthal. Ő tehát a kemény maghoz tartozott. Reifensthal magas kort élt meg, hiszen százegy évesen hunyt el. Itt nem csak arról van szó, hogy a háború után indexre került, de egészen idős korában szellemileg éppen és egészségesen is azt az érzést keltette, hogy soha nem fordított hátat az eszmének. Személyes elmondása alapján egyetlen törés volt az életében, amikor egyébként megtéve azt a cinikus lépést (női egyenruha nem létezett), hogy a Waffen-SS féri egyenruhájára hasonlító női uniformist varrt magának, a lengyel frontra utazott és szembesült a háború borzalmaival, valamint a náci Németországgal. Igazi megtagadását ugyanakkor nem igazán lehetett tőle hallani, ami valahol tragikus és egy személyes dráma.

Hitler szerepe tehát nyilvánvalóan súlyos csapást mért A béke napja recepciótörténetére. 1939-ben a Bécsben zajló Birodalmi Színházi Hetek alatt először mutatták be a művet Ausztriában és érdekes módon már ott is egyedül, tehát nem a szerzői szándék értelmében. A náci elit természetesen ott volt a Staatsoper császári páholyában, a mű ezt követően még német területen is eltűnt a színlapokról, holott egyáltalán nem volt sikertelen darab. A müncheni ősbemutató után 100 előadás ért meg a bécsi premierig.

Richard Strauss: A béke napja
Richard Strauss: A béke napja
Fotó: Pályi Zsófia - Müpa

A csonkolás olyannyira jól sikerült, hogy nemhogy nem került a két darab együtt soha színpadra, de külön-külön is alig volt előadás, leszámítva a kilencvenes években a drezdai produkciót, illetve a kétezres években a kaiserslauterni előadást. Egyfajta rehabilitáció tehát Budapesten történik majd meg.

- A filmes elemek, hogyan lesznek jelen az előadásban?

- Nem fogunk vetíteni, ezeket az elemeket nem projekciókon keresztül fogjuk megjeleníteni. Nincs szükségem a két darab esetében fegyverekre, kofferekre vagy különböző nyílt és burkolt náci szimbólumokra, ugyanis Richard Strauss fantasztikus zenéje és Joseph Gregor kevésbé tökéletes szövegkönyvei tökéletes narratív egységet képeznek. A filmes jelleget és kapcsolódási pontokat a csoportos képek és tablók kialakításával fogom a színpadra vinni. A Nemzeti Énekkar több mint 70 tagja erre kitűnően alkalmas és még egy 20 szereplőből álló szólistagárda is része a koreográfiának. A színpadi látvány különösen az énekkar művészeinek köszönthető majd, akik nagyon profin dolgoznak, és maximális partnerek mind művészileg mind emberileg. A film tehát indirekt módon jelenik meg. A budapesti előadások programjaihoz sikerült megszereznünk a Bécsi Színházi Múzeum a Strauss szegmensét, ugyanis ez év februárjáig egy fantasztikus kiállítási anyaggal rukkoltak elő. Nagyon kooperatív módon kaptuk meg a képeket, amik kiállítás formájában megfelelően kerekítik majd le a színpadi műveket.