Cecília

"Az énekes torkában is érik a szerep”

2015.11.05. 09:49

Programkereső

November 5-én láthatja először a budapesti közönség a Miskolci Operafesztiválon idén júniusban bemutatott Egy anya történetét. Fekete Gyula operáját a Budapesti Operettszínház és a Zeneakadémia között létrejött együttműködés keretében tűzik műsorra a Solti György Kamarateremben. Az előadás rendezője Zsótér Sándor, a címszereplő Frankó Tünde Liszt Ferenc-díjas operaénekes, Érdemes Művész. A művésznővel a közelgő bemutató kapcsán beszélgettünk opera- és operettjátszásról, tudatosságról, csapatszellemről, a novemberi 17-i Csárdáskirálynő 100 gáláról, ahol németül énekel majd és természetesen a decemberi Sybill premierről is.

- A tavalyi kortárs operabemutató után most ismét operát tűz műsorára az Operettszínház. Mindkettőben fontos feladat jutott neked.

- Nagy és komoly vállalás ez a színház részéről, amiben a társulat nagy lelkesedéssel és profizmussal vesz részt. Tavaly két egyfelvonásos operát tűzött műsorára a teátrum, Dubrovay László Váltságdíját és Vidovszky László Nárcisz és Echo című alkotását, amiket szintén Miskolcon mutattunk be először, év közben pedig a Raktárszínházban játszottuk. A mostani premiernek a Zeneakadémia ad otthont, ami igazán méltó és szép helye lesz ennek a történetnek és zenének.

- Menyire nehéz Fekete Gyula zenéje az énekes és menyire a néző számára?

- Nemcsak nekünk nehéz a kortárs operák eléneklése, a zenekar számára is hihetetlen kihívást jelent. De olyan gyönyörű színeket és íveket játszanak a zenészeink, hogy számunkra, akik benne vagyunk a darabban is élmény hallgatni a játékukat. Ezért köszönet illeti őket és Balassa Krisztián zenei vezetőnket. Énekesként nem könnyű a feladat. Az én szólamomban különösen nehéz. Teljesen eltér ugyanis a vonalvezetése, a felépítése attól, amit megszoktunk a klasszikus operáknál. Így aztán zeneileg is más rendszerben kell gondolkodni. Bár nagyon modern az énekelnivaló és a zenei megfogalmazás, mégis sok helyen populáris a muzsika, így aztán reményeink szerint a nézők szeretni fogják. Egyébként is, ahol komplikáltabb a zenei anyag, ott maga a mondanivaló annyira magával ragadó, hogy külső fül számára nem tűnik fel a darab technikai nehézsége. Ráadásul miután a művészek között olyanok is akadnak, akik a musical műfajából érkeznek, bízunk benne, hogy a hozzájuk kötődő fiatal közönség is eljön majd, nyitott lesz erre a fajta hangzásvilágra, és a jövőben visszatérő vendégként üdvözölhetjük őket operaelőadásaink nézőterén.

- Lélektanilag, színészileg hogy éled meg ennek az anyának a drámáját?

- A történet szerint az anya, akinek gyermekét elragadja a Halál, elindul, hogy megkeresse őt. Útja során különböző stációkat jár be, segítőket talál, akik sorra veszik el mindenét: a lelkét, a vérét, a szeme világát és végül a fiatalságát. Mindegy, hogy ezek valóban megtörténnek-e vagy csak szimbolikus dolgok, érzelmileg biztos, hogy hasonló utakat jár be egy nő, akivel ilyesmi megesik. Szerintem ez mindenkit megrendít. De az az igazság, hogy én sosem kezelem külön egy szerep lélektanát és az énekelni való feladatot. Egy-egy dal megformálásában már benne van a színészi megvalósítás módja is.

- Először dolgozik az Operettszínházban Zsótér Sándor, akit a közönség elsősorban prózai előadásairól ismer. Milyen volt a közös munka?

- Számomra az a legizgalmasabb, hogy Sándor elsősorban nem a zenén keresztül látja az érzelmi helyzeteket és a világot, így természetesen másként nyúlt hozzá a darabhoz. De végeredményét tekintve abszolút egységben van a zenével az a fajta színpadi kép, amit alkotótársaival, Ambrus Máriával és Benedek Marival megálmodtak. Öröm volt tőle, és Ladányi Andrea koreográfustól tanulni. Fantasztikus időszak volt az a pár hét, amit együtt, egymás gondolatával tölthettünk.

- A novemberi opera bemutatót decemberben egy operett premier követ. Az Anya után a Sybill Nagyhercegnőjeként lépsz majd színpadra. Hogy bírod ezt hanggal, fizikummal?

- Nagyon tudatosan készültem erre az időszakra, mert pontosan tudom, mennyire sérülékeny az ember torka, hangszalagja, amíg nincs birtokában a szerep, amíg nincs „beénekelve”. Augusztus végétől három-négy hétig csak az operával foglalkoztam, aztán egy hónap szünet következett. Pihentettem, kelesztettem magamban, ez alatt az idő alatt kezdtem tanulni az operettet. Most ismét az operát vettem elő, az operettet egyáltalán nem próbálom.

- Azt mondod „kelesztetted”. Ez mit jelent?

- Egy egyszerű hasonlattal élve, egy sportolónak is folyamatosan edzenie kell. Az izmokat, a memóriában azokat a reflexeket, amikre épül az előadás, vissza kell hozni, sőt csiszolni kell, mert az ember időről időre változik, és a torkában is folyamatosan érik ugyanaz a szerep. Nekem ebben egy fantasztikus mesterem van, Pfeiffer Gyula, aki nagyszerű muzsikus, zongorakísérő, karmester, orgonista. Hihetetlen ismeret van a birtokában, bízom az ízlésében, nagyon ért az énekléshez és a torokhoz, rengeteget segít egy-egy szerep tanulása során.

- A bemutató után ismét bekapcsolódsz a Sybill próbafolyamatába. Először találkozol ezzel a művel?

- Igen. Nagyon édes a szövegkönyv, jó hangulatúak a próbák. Lukács Anita csodálatos kolléganőmmel osztozunk a Nagyhercegnő szerepén. Most mondjuk mindketten igazoltan hiányzunk, de nem baj, legalább megtudják, milyen nélkülünk. (Nevet) Szabó Mátéval nem dolgoztam még, de az itteni első rendezése, a Régi nyár, ami nagy sikerrel fut jelenleg is a Raktárszínházban, nagyszerű, remek előadás. Örülök, hogy a próbákon belőlünk indul ki és maximális szabadságot ad nekünk. Természetesen finomítja, csiszolja mindazt, amit mi ösztönösen csinálunk, és azt gondolom, ez a kölcsönös bizalom és egymásra figyelés a végeredményen is látszani fog.

Frankó Tünde
Fotó: Budapesti Operettszínház

- Október 24-én a Magyar Operett Napján a milánói EXPO-n kollégáiddal képviseltétek az Operettszínházat és a magyar operett játszást. Milyen élményekkel jöttél haza?

- Miután idén ünnepeljük a Csárdáskirálynő születésének 100. évfordulóját, a műsor Kálmán Imre e csodálatos műve köré épült. Napközben az érdeklődők operett történeti előadásokat hallgathattak, ahol természetesen mi is énekeltünk Vadász Zsolt, Vágó Zsuzsi és Laki Péter kollégámmal, este pedig nagysikerű koncertet tartottunk. Egészen különleges élmény volt, hogy ifj. Sánta Ferenc és Zenekara kísért minket. Egy ilyen extra felállás ritkán adatik meg a mi műfajunkban és életünkben. Külön elismerésként éltük meg, hogy a tömegben ismerős arcokat fedeztünk fel, olyanokat, akik visszajöttek az esti koncertre a délutáni program után.

- A Csárdáskirálynő számodra gondolom amúgy is kedves darab. Hiszen az egykori bemutató helyszínén, Bécsben is felléptél a címszerepben.

- A bécsi előadást Robert Herzl nagynevű osztrák rendező állította színpadra a Volksoperben. Feri bácsit a bécsiek nagy kedvence Németh Sándor alakította. Egy művésznek mindig plusz kihívást jelent egy új csapatba való beilleszkedés, de egyáltalán nem volt nehéz dolgom, mert végtelen szeretettel és kedvességgel fogadtak. Külön érdekesség egyébként, hogy eddigi pályám során csak németül énekeltem Szilviát. Bécsen kívül Frankfurtban és Kufsteinben is felléptem ebben a szerepben. Köztudott, hogy állandó vita tárgyát képezi a magyarok és az osztrákok között, kié is valójában Kálmán Imre. Épp ezért hihetetlenül nagy megtiszteltetés volt, hogy engem kértek fel arra, hogy megformáljam Szilviát az ősbemutató városában. Csodálatos dallamok, egy kor eleganciája és érzelmi világának rendszere, amit ebben az őrült világban nagyon közel tudunk magunkhoz érezni. Szerintem ettől olyan sikeres a mai napig Kálmán remekműve. Nagy öröm, hogy a november 17- i gálán ismét magamra ölthetem Szilvia jelmezét. Az esten a magyar művészek mellett Oroszországból érkező vendégfellépők is lesznek, én pedig a német nyelvterületet képviselem majd, híven az előzményekhez, németül fogok énekelni.

- A Budapesti Operettszínházban elsősorban operettekben játszol. Ugyanolyan kihívást jelent egy primadonna szerep eléneklése, mint egy opera hősnőé?

- Az operett mindig jelen volt az életemben, bár ebből a szempontból nem olyan gazdag a repertoárom, de minden alkalommal nagy örömmel, ugyanolyan alázattal, szorgalommal és szeretettel nyúlok az operetthez, mint egy operához, egy oratóriumhoz, vagy bármelyik zenei műfajhoz. Ugyanolyan kihívást jelent, csak itt mások a nehézségek. Egyáltalán nem könnyű prózát mondani és utána énekelni. Komoly énekesi teljesítményt kívánnak a primadonnáknak és bonvivánoknak írt dalok, de a szubrettek és a táncos-komikusok dolga is nehéz, hiszen ők éneklés közben még táncolnak is. Tehát technikailag egészen máshogy kell megoldaniuk az énekelni valót. Nem könnyebb feladat tehát, csak más.

Frankó Tünde
Fotó: Budapesti Operettszínház

- Van összehasonlítási alapod, tudod milyen az énekes élete egy operaházban és milyen az Operettszínházban. Miben látod a legnagyobb különbséget?

- Egy operettben elképesztő csapatmunkára van szükség, olyan, mint egy társasjáték, nem lehet egyedül, kontaktus nélkül megoldani a feladatot. Muszáj odafigyelni egymásra. Az opera ennél magányosabb műfaj, rengeteg a zárt szám, de ott is azok az igazán szép és izgalmas előadások, ahol a szereplők között meg tudnak történni az emberi kapcsolódások.

- Az Operettszínházban megvan ez a csapatszellem?

- Abszolút. Csodálatos az itteni csapat, igazi közösséggé kovácsolódtunk az eltelt évek során.

- Már kiskorodban is tudtad, hogy egyszer majd énekelni akarsz?

- Igen. Mindig ezt szerettem volna.

- És az, hogy az opera lesz a műfajod, mikor kristályosodott ki benned?

- Mindig komolyzenét tanultam. Hegedültem, zenei szakközépiskolába jártam. Teljesen egyértelmű volt, hogy erre felé vezet az utam. Elsőre felvettek a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola szegedi tagozatán ének szakra. Ahogy lediplomáztam, Gregor József szerződtetett a Szegedi Nemzeti Színházba, ahol azonnal szebbnél szebb szerepeket kaptam, aztán hosszú ideig az Operaház tagja voltam. Közben sokat énekeltem külföldön és más itthoni színházban is. Nagyon szerencsés voltam és hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen szép utat tudhatok magam mögött.

- Mit szólnál hozzá, ha a lányod egyszer majd hasonló pályát választana?

- Azt hiszem, ez sajnos nem megúszható történet. De hál' istennek még bőven van ideje, hogy döntsön, mert csak jövőre érettségizik. Egy biztos, nem fogom azt mondani neki, hogy „jaj, ne!”. Közelről látja ennek a pályának a nehézségeit, a komolyságát, a felelősségét, az áldozatokat, amiket hozni kell egy hivatásért. Akár mit is választ, remélem, ezeket a dolgokat megtanulta tőlünk.