Friderika

Ámor hatalma

2015.12.06. 09:29 Módosítva: 2015-12-06 09:44:14

Programkereső

Fazekas Gergő vetette fel, egy pódiumon-beszélgetésen, hogy Monteverdi műve, a Poppea megkoronázása, mennyire is hasonlít a Kártyavár című amerikai sorozatra. Kritikusunk beszámolójából kiderül, érdemes volt-e három és fél órát végigülni november 26-án a Fesztiválszínházban.

A Kártyavár című sorozat főhőse, Frank Underwood, boldog házasságban él becses és szép nejével: Frank az amerikai képviselőház kiváló szervező, ambíciója határtalan. Semmi sem állhat ennek a szenvedélyes, kolerikus embernek az útjába. Tulajdonképpen egy bosszú eredményeképp lesz az Egyesült Államok elnöke. 

Ennek az immoralitásában is lenyűgöző sorozatnak a hősei anti-hősök. A néző kényelmetlenül érzi magát attól, hogy nekik, e törtető, politikai gyilkosságtól sem visszarettenő párnak szurkol, velük érez együtt. Fazekas Gergő vetette fel, egy pódiumon-beszélgetésen, hogy Monteverdi műve, a Poppea megkoronázása, mennyire is hasonlít a Kártyavár című amerikai sorozatra. Monteverdi művének huszadik századi elemzői rendszerint kitérnek arra, hogy a Poppea korának nézője mennyire más volt, mint a mai koré. A darab, írja Harnoncourt,

nem a mi számunkra készült, hanem egy olyan közönség számára, amelynek a társadalmi és morális eszményei a miénktől tökéletesen eltértek.

A hetvenes években, amikor a jeles karmester és zenetudós írása született, amikor még tartotta magát a legfőbb eszmék közt a humanizmus, ez akár igaz is lehetett. Ma már kevésbé. E kor, jelen korunk, bizony rendkívüli táptalaj az olyan amorális lények számára, mint Frank Underwood vagy Poppea.

Kevésbé kérdéses ma, a Kártyavár után, a szövegkönyveire felettébb kényes Monteverdi miért szeretetünkre nem érdemesült hősök egymásra találását zenésítette meg. Nem csak korkritika volt ebben a gesztusban, nem csak az, hogy lám e mostani udvar életmódjában alig különbözik a romlott Róma elitjétől. Monteverdi azért használhatta Busenello – egyébként érzékletes, remek – szövegkönyvét, mert azt gondolhatta, meggyőzőbben tudja megmutatni Ámor, a szerelem, erejét, ha két olyan hős közt szövődő kapcsolatot mutat be, akikről egyébként tudható, hogy mit követnek el, egymás ellen is, a szerelem beteljesedését követően. A legnagyobb földi hatalom birtokosa fölött is uralkodik Ámor.

Monteverdi korában a néző tisztában volt azzal, hogy a szerelem kivirágzása után, Néró megrugdossa a terhes Poppeát, aki ebbe bele is hal. Tisztában volt azzal, hogy hiába a csodás záró duett – a zenetörténet egyik legszebb duettje (és most ne menjünk bele, hogy Monteverdi írta e vagy Sacrati, mert mindegy is) – ez egyáltalán nem jelent happy endet. A legemelkedettebb pillanatokra is árnyékot vet a valóság rémes zárlata. Ebből következően nem hogy iróniát, egyenesen szarkazmust sejthetünk egyes sorok mögött. És a főhősökkel majdnem egyenrangúnak tekinthetjük a szarkazmust megtestesítő figurát, Poppea dajkáját. A sokat tapasztalt, sokat látott hiú némbert, aki szinte végigcsacsogja, kommentálja az eseményeket. Ő az, aki jelenlétével mintha figyelmeztetné a hősnőt és a többieket, hogy a test szépsége mulandó, az ő életkorában már jól látszik, reményeink mennyire hiúak, vágyaink hogyan szenvednek csorbát.

Fazekas Gergely a most Poppeát alakító Baráth Emőkével beszélgetve jutott el a Kártyavárig. Baráth Emőke Vashegyi György Poppeájának legfontosabb fellépője volt: könnyedén és megejtően énekelte Poppea nehéz szólamát, ugyanakkor minden szenvelgéstől, kurvás allűrtől (lehet példát látni arra, hogy Poppea foglalkozásából kiindulva építeti egy énekesnő a szerepet) mentesen, elsősorban arra fókuszálva, hogy Poppea egy szerelmes nő. Nem hangsúlyozva, hogy mennyire álnok, kígyótermészetű. A darab egyetlen igazán szimpatikus, ártatlan és kissé buta szereplőjével, Drusillával (Tatai Nóra az énekszólamot megfelelően teljesítette, de ezt a bájt, ezt a szendeségét nem tudta megjeleníteni) teljesen ellentétes Poppea lénye. Mégis, Ámor miatt, van bennünk valami közös: az odaadás, a szerelmes odaadása.

Pázmány Virág jelmezei sem hangsúlyozták túl Poppea múltját: egy merészen öltözködő, testi erényeit hangsúlyozni tudó, vonzó nőt mutatott a feszülő fekete cicanadrág, a sárga felső. Baráth Emőke Poppeája nem a zsarnok szeretője volt, hanem egy olyan, az értékeit, a képességeit jól használó, amorális nő, akiről el lehet hinni, hogy senki nem tud ellenállni neki, a célját el fogja érni. És el lehet hinni róla azt is, hogy képes még igaz érzelmekre. Ez a komplex és az énekszólamot tekintve is tökéletes előadás, a rendezői és zenei koncepcióba is remekül illett.

E koncepció lényegét már pedzegettem: két fontos szereplőre épít. Ámorra és a dajkára, Arnhaltára. Ámor megkettőzve, énekesként és táncosként is elénk lép: a szereplők olykor nem is tudják, melyiküket nézzék. Ámor így lesz megragadhatatlan, befoghatatlan. Az Ámort alakító, a szólamát bájjal, pontosan, talán kissé kevéssé merészen éneklő Pintér Ágnes – fehér pólójára rajzolt szívvel, farmer forrónadrágban – a darab üzenetét közvetítő részekben hárfázott is. Ez a szerep, mintha neki lett volna kitalálva. Kevés énekes van, aki nem csak a szólamában remek, de hangszeres zenészként is.

Monteverdi műve két lejegyzésben maradt fenn, Vashegyi György a nápolyi és nem a velencei kézirathoz tért vissza (az általam legutóbb hallott előadásban, Rinaldo Alessandrini a velencei anyagot használta (Milanoi Scala, 2015)), ám, mivel Ámor fontosságát hangsúlyozta, a velenceiből is vett át részeket, a Szerelmesek karát.

A Poppea nehéz döntések elé állítja a karmestert, aki nem csak az előadás vezetője, hanem újraalkotója is kell, hogy legyen. A kottákban az énekszólamok és a basszus van csak leírva. Vashegyi – akárcsak Alessandrini – tucatnyi zenésre épített, a continuo szólamot erősítette (két theorbával, két csembalóval, orgonával), és döntését abszolút igazolta az áriák alátámasztása (az Orfeo Zenekar tagjai játszottak), hogy a hangzás telt volt, mégis átlátható, könnyen mozgó.

Az egyik legnehezebb kérdés, ki legyen Néró. A szólamnak olyan magasságai vannak, amivel egy kontratenor nem bír el. Nem egy karmester (Harnoncourt, Alessandrini) a transzponálás mellett döntött. Vashegyi a magas hangokkal némi erőfeszítés árán elbíró, ám Nérónak egy pillanatra sem látszó Vizin Viktóriát választotta a szerepre. Nem is azzal volt igazán bajom, hogy Vizin Viktória énekkultúrája kissé idegen e szólamtól, hanem azzal, hogy ő nem tudta olyan érzékletessé tenni a szerelmi szenvedélyt, mint társa, Baráth Emőke.

A Poppea megkoronázásának alig van pozitív hőse, az egyik, aki Drusilla mellett talán még annak mondható, Seneca, aki csúful ráfizet arra, hogy Poppea és a császár közé áll. Az ő megjelentése sem könnyű feladat, tekintve, hogy hihetetlen mély hangokat kell könnyedén abszolválni, valamint valami olyan könnyű bánatot, ami csak egy sztoikus bölcs sajátja lehet. E szerepre a tökéletes választás Sebestyén Miklós. Az opera második felvonásának egyik csúcspontja a filozófus és az őt az élethez visszahívni akaró barátok jelenete nem csak miatta, de a barátok alakítói miatt is, Vashegyi Györgyék előadásának egyik legfontosabb pillanata volt. Ebben egyesült a finom irónia a remek énekszólammal. Ugyanakkor volt benne némi derű is.

Ha szép az, ami felrázza az életörömöt, akkor ez mindenképpen szép volt.

Seneca vízbefolytja magát: a második felvonásban a színpadot (melynek világítása nem mindig volt elég jól megoldva, olykor csak a suta vásznak látszottak, és az emelvény sem szolgálta olykor megfelelően a fellépőket) három akvárium uralja. Seneca öngyilkossága teszi értelmezhetővé a díszletelemet. Aki ebben megfürdik, aki ehhez közeledik, az a halál szerelmese. A víz fröcskölésével mintha el tudná űzni a közeledő Ámort is.

Mint említettem, két igazi főszereplője volt Geréb Zsófia rendezői értelmezésének: Ámor és a dajka, Arnhalta, akit az énekesként is pazar (emlékezhetünk Rameau áriája előadásaira, de érdemes meghallgatni Dowland dalokat is vele, hogy világos legyen, nem csupán buffó-szerű szerepekben brillírozik) Jeffrey Thompson adott. Jeffrey Thompson tulajdonképpen lenyúlta a showt. Bár egyetlen, és igen szép altató-áriáját nem teljesítette makulátlanul (kissé modorosnak hatottak túl lágy pianói), nem lehetett rá nem odafigyelni, ha színpadon volt: szürke crox papucsban, szürke női ruhában csoszogott, derekát fogva, szinte végig krákogva, kárálva a dajka szerepét. Ha valakire, akkor nem is egy énekesre, hanem John Malkovichra hasonlított. Ez a bizarr, a szépség és az élet mulandóságára minden tettével a figyelmet felhívó figura szinte már nem is emberi volt, hanem olyan, mint egy báb. Ő az egyetlen, akit már sem Ámor, sem a szálakat a kezében tartó Poppea, nem tud rángatni.

Ha csak annyi volt a rendezői döntés, hogy Geréb Zsófia engedte őt játszani, ezzel is egyetérthetünk. Azzal a rendezői döntéssel egyébként kevésbé, hogy a záró kórus a színpadtól túl messzire került, és az akármilyen nagyszerű is, így nem érvényesült, nem hatott. Szemben a Pur ti miro záróduettel, mely olyan csöndes, finom szépséggel szólalt meg, hogy recenzens arra gondolt, ha semmi másért nem is lett volna érdemes végigülni a Fesztiválszínházban ezt a három és fél órát, ezért mindenképpen.