Erzsébet

Az igazságkereső maestro

2015.12.14. 10:51

Programkereső

Közvetlenül karácsony előtt, december 22-én kerül sor arra az operaestre, amelyet a két világháború közötti magyar zenei életben meghatározó szerepet játszó olasz karmester, a százhuszonöt évvel ezelőtt született Sergio Failoni emlékének szentelnek az Erkel Színházban. Hazai énekművészek mellett Francesco Demuro lép fel a Giacomo Sagripanti vezényelte ünnepi eseményen.

„Sergio Failoni, a genovai Carlo Felice operaház karmestere ma kezdte meg budapesti vendégszereplését. Bemutatkozásának külön jelentőséget ad Radnai igazgató nyilatkozata, mely szerint Failonit, ha a magyar közönség tetszésével találkozik, a jövő szezonra több hónapos szerződéssel köti az Operaházhoz. Meg kell állapítani, hogy a várt siker valóban bekövetkezett. Az olasz dirigens mai hatásos Aida-vezénylését általános tetszéssel és meleg ünnepléssel fogadta a publikum.

Kekszakallu Bartok Nemeth  Failoni Nadasdy Szekely Olah
Fotó: Magyar Állami Operaház Emlékgyűjtemény

És ehhez a kedvező hangulathoz csatlakozik a kritika is. (...) Nagy tudású, ízléses muzsikus. Technikája világos, mozdulatai kifejezőek, és szándékait szuggesztíven közvetíti az énekeseknek és az orkeszternek” – mutatta be az olvasóknak Péterfi István a Magyar Hírlap 1928. június 6-i számában a Budapesten debütáló itáliai művészvendéget. Failoni olyannyira meggyőző volt, hogy az említett több hónapos megbízásból végül két évtized lett.

A nálunk családot alapító, tiszteletbeli magyarként számon tartott karmester elsősorban az olasz és a német operarepertoár kivételesen mély tolmácsolásával, valamint új magyar művek népszerűsítésével szerzett elévülhetetlen érdemeket. A rábízott művek igazságát kereste: „Amiben nem hiszünk, azt nem is tudjuk kifejezni” – vallotta. Mozartban, Verdiben, Wagnerben, Pucciniban, Richard Straussbannagyon hitt; és BartókotésKodálytis pontosan értette.

Failoni csellistának tanult szülővárosában, Veronában; a milánói konzervatóriumban töltött évek alatt – részben példaképe, mestere, Arturo Toscanini hatására – érdeklődése mindinkább a vezénylés felé fordult. Karmesterként 1921-ben Rameau Platée-jával debütált a milánói Teatro Carcanóban. Gyors egymásutánban hódította meg az olasz dalszínházakat. Itáliai főhadiszállásáról, a genovai Teatro Carlo Felicéből aztán egyre többször hívták külföldi vendégfellépésekre; eljutott Londonba, Madridba, Santiago de Chilébe... – Budapestre. Veronától nem szakadt el teljesen; 1924-től nyaranta olykor hazalátogatott, hogy az A réna nagyszabású szabadtéri előadásait vezényelje: aParsifalt, az Andrea Chénier-t, aMózest, aGiocondát,Az álarcosbált, aLohengrint, aTannhäusert;utoljára, a második világégést követően, 1946-ban aTraviatátés azAidát.

Sergio Failoni
Sergio Failoni
Fotó: Magyar Állami Operaház Emlékgyűjtemény

A „végleges elköteleződés” 1928-tól a magyar fővároshoz fűzte. Karmesteri gyakorlatának és tekintélyének köszönhetően világszínvonalra emelte az Operaház előadásait. 1932. április 24-én Failoni állt a pulpituson a Székely fonó ősbemutatóján, a következő év januárjában pedig a milánói ScalábandirigáltaKodály daljátékát. Nevéhez fűződik a sokat emlegetett Bartók-repríz, A kékszakállú herceg várának 1936-os diadalmas felújítása. Betanításával került színre Respighi A láng című operája és a kortárs, olasz szerző posztumusz műve, a Lucrezia; s ugyancsak Failoni szorgalmazta a hiányos budapesti Verdi-repertoár bővítését is. Legendás interpretációi közé tartozott az Otello, a Falstaff, a Trisztán ésa Mesterdalnokok.

Failoni Markus
Fotó: Magyar Állami Operaház Emlékgyűjtemény

Gyakran koncertezett a Budapesti Filharmóniai Társasággal; sokoldalúságára és naprakészségére példa, hogy 1945-ben vezényletével ismerhette meg a hazai közönség Sosztakovics VII. (Leningrádi) szimfóniáját. A II. világháború utáni szomorú bódulatban életében először engedett a világkarrier csábításának; New Yorkba ment, de mindig készen állt a választott hazájába való visszatérésre. Akkor is Budapesten volt, amikor 1948-ban, Beethoven IX. szimfóniájának próbája közben rosszul lett...

Mi már csak ma is érvényes írásai alapján alkothatunk képet e művelt, elkötelezett humanistáról, aki „papi tevékenységként” értelmezte hivatását. Alázattal, olthatatlan lelkesedéssel, fegyelmezetten és fegyelmet követelve szolgálta a zenei géniuszokat. Frappáns elemzésein túl szókimondó, szellemes jegyzeteiben azt sem rejtette véka alá, hogy mit gondol a szeszélyes tenoristákról vagy épp a sznob, tudálékos színházlátogatókról... Író-költő kor- és honfitársát, Gabriele D'Annunziót nem kedvelte, de egyik mondatát – sokat elárulva vele önmagáról – szívesen idézte a világ „legmélyebb igazságaként”: „Annyim van, amennyit adtam”.