Jusztina

Nem Hilton

2015.12.21. 08:46

Programkereső

Michel Plasson, a nyolcvankét éves francia karmester a ma élő „nagy öregek” egyike. Nem érdemes taglalni, hogy „hányadik legnagyobb”, de ha francia operáról van szó, akkor alighanem benne van az első háromban, ha pedig Massenet Wertherjéről, akkor alighanem ő a Werther szinonimája.

Goethe 1774-es levélregénye pedig a Sturm und Drangé – vagyis minden benne van, amit ettől az irányzattól elvárhatunk. A Sturm und Drang pedig nem egyszerűen stílusirányzat volt, sokkal inkább korszellem, innen nézve világosan érthető, hogy Goethe műve igazi Werther-lázat indított el, mellesleg befuttatva az akkor huszonöt éves írót is. Egy levélregényből nehezen következik a zenei, operai adaptáció – talán ezért kellett 118 évet várni Massenet operájára. (Gondoljunk bele, a sokkal drámaibb Faust-történetnek eközben hány feldolgozása keletkezett!) Michel Plassont – zenekari próbája után – ezekről a furcsaságokról kérdeztem.

– Mennyire nehéz francia operát játszani olyan közegben, amely inkább az olasz és német repertoárhoz van szokva?

– Ez az egész világon probléma: a francia repertoár nincs eléggé jelen, s emiatt a zenészeknek, de még az énekeseknek sincs lehetőségük begyakorolni a stílust, a nyelvet, s a zenét, amely nagyon-nagyon törékeny. És amely nagyon sokban függ az előadásmódtól. Wagner például különféle körülmények között is Wagner marad, mert olyan struktúrája, felépítettsége van. A francia operával más a helyzet, mert sokkal komplexebb, mint az olasz vagy akár a német. Ha a körülmények nem alkalmazkodnak hozzá, egyszerűen nem működik. Emiatt kell sokat próbálni.

– Ennek sikere elsősorban az énekeseken vagy inkább a zenekaron múlik?

– Elsősorban a zenekaron. Világszintű jelenség, hogy az együttesek globalizálódnak: elveszítették sajátosságaikat, egyéniségüket. Nagy gond, hogy ennyire egyformák. A francia repertoárt mindenütt ritkán adják elő, emiatt nem megfelelő módon játsszák. Egyre gyorsabban, egyre hangosabban – a mai kor ezt preferálja. A hangszeres képzések is eltűntek. Kicsit olyan a zene világa, mint a szállodáké: a Hyatt, a Hilton mindenütt jelen van a világban, és mindenütt egyforma...

– Ön 1979-ben etalonértékű felvételt készített a Wertherből. Változott-e azóta a darabról alkotott képe?

– Nagyon sokszor adtam elő, több hanganyagot is készítettem belőle. Megcsináltam a bariton- és a tenorverziót is, a világ összes tenorjával, Charlotte-jával. A zene ugyanaz maradt, de nem egy finom korszakban élünk, s ezt a francia muzsika nagyon megszenvedi. Vagyis a zene nem változott – a közeg változott, amelyben megszólal.

– Massenet korában a levélregényben elbeszélt történet, a Sturm und Drang hogy tudott operává alakulni?

– Épp Massenet-vel változott meg a Werther-történet. Massenet kompozíciója ugyanúgy kötődik a saját korához, mint Goethe regénye. A szöveg természetesen nem lehet ugyanaz, ahogy Gounod (vagy Berlioz) Faustja is más, mint az eredeti. Van még valami közös a kettőben: Gounod vagy Massenet operáját német szellemben játszani, úgy, mint Wagnert, lehetetlen, tökéletes félreértés. A szavak a műnek csak az egyik felét jelentik. A zenei költészet teljesen más.

– Mondhatjuk-e, hogy a levélregény egyik főszerepét, az önreflexiót Massenet operájában a zenekarra bízza?

– Abszolút. A zenében másképp, más nyelven fogalmazódik meg ugyanaz. Többféleképpen játszhatjuk a Werthert, több út vezet a jó előadáshoz, de létezik rossz út is, amelyen nem működik. Nem szabad germanizálni. A szöveg és a zene francia nyelve az elsődleges.

– A nem francia anyanyelvű énekesek hogy birkóznak meg a nyelvvel?

– Az anyanyelvet semmi sem helyettesíti. De többször találkoztam olyan előadóval, aki ugyan nem beszélt, de énekelt franciául. Az angolszászok ebben a legjobbak, az olaszokkal viszont nagyon nehéz, annyira erős az akcentusuk. Sok múlik a körülményeken.

– A Massenet-operák sorában Ön szerint a Werther különleges, vagy egy a sokból?

– Massenet-nek nagyon sok művét vettem fel, még többet vezényeltem, noha még mindig nem mindet. A Manon, a Thaïs, a Werther egyaránt óriási mestermű.

– Miért szereti?

– Mert régóta élek vele, ahogy más francia operákkal is. Ez az első, amit életemben vezényeltem. Előadtuk Geddával, Krausszal, Domingóval, mindenkivel. Ez az egyik legtöbbet játszott Massenet-opera. Több mint száz francia operafelvételt készítettem. Amikor német zenekarnál dolgoztam, német zenét játszottunk, Wagnert, Strausst (még a Teufelt is!), és Liszt szimfonikus költeményeit is felvettem. Tehát nem vagyok kizárólag franciaspecialista. Nagyon szeretem például Brucknert – általában azokat a darabokat, amelyekben erősen jelen van a metafizika, az ég felé mennek. Nem érdekel a hatásvadászat. Én a szív zenéjét szeretem.

– Dolgozott-e magyar zenészekkel?

– Ugyan októberben először jártam Magyarországon, Budapesten, de a magyar zenéhez és zenészekhez több szállal is kötődöm. Várady Júliával vettem fel Verdi Requiemjét. Bartók Kékszakállúját a német televízió számára is elkészítettem. Számomra ez abszolút esszenciális mestermű: a Pelléas és Mélisande, A karmeliták, a Wozzeck mellett a 20. század legfontosabb operája. Marton Évával, Polgár Lászlóval volt szerencsém dolgozni, ami fantasztikus emlék. A zene misztériuma, szépsége, a nyelvhez képesti szépsége, a csodálatos magyar nyelv óriási hatással volt rám. Emellett számos zenekari művet dirigáltam, például Kodályt, de A kékszakállúval semmi sem ér fel. Más nyelven ez is elképzelhetetlen. A magyar zene, a magyar előadók: nem „Hilton”...

Épp a napokban hallgattam újra Fricsay Kékszakállúját, németül, s hiába szép a felvétel, a nyelv valóban komoly gát.

– Ebben egyetértünk. Folytatva a sort: Doráti keze alatt is játszottam, Anda Gézával többször adtam koncertet, de ott van Kertész István, a franciák közül Christian Ferras, Samson François, Charles Munch, Pierre Monteux. Olyanokkal zenélhettem együtt, mint Rubinstein, Rosztropovics vagy Milstein. Nagyszerű tehetségek élnek ma is, de ilyen nagy formátumú művészeket nem találok. A minap beszélgettem erről Pinchas Steinberggel, ő is ugyanígy látja. Valami elment, elveszett a világból. Ezzel együtt reménytelinek találom, hogy – ahogy azt az őszi Werther-előadások során tapasztaltam az Operaházban – magyar muzsikusokkal dolgozni változatlanul nagyon jó élmény