Jácint

Intellektuális vadember

2016.04.16. 10:08

Programkereső

Csehov Három nővérében Szoljonij százados, aki a legváratlanabb pillanatokban hozakodik elő titokzatosnak szánt irodalmi idézetekkel, többek közt ezt mondja: „Aleko, miért törsz ellenem?” De hát ki ez az Aleko? Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok jóvoltából nemrég találkozhattunk vele.
Kocsis Zoltán
Kocsis Zoltán
Fotó: Posztós János, Müpa

Aleko Puskin Cigányok című drámai költeményének (keletkezés: 1824, megjelenés: 1827) kulcsfigurája, a 19. századi romantikus Hős byroni alaptípusa, az „intellektuális vadember”, aki elhagyva a társadalmat, magányosan él. Kóborlásai során vándor cigányokhoz csatlakozik, beleszeret a vajda lányába, Zemfirába, együtt él vele, sőt gyermekük is születik. A kapcsolat azonban nem bizonyul tartósnak: a zabolátlan lelkű, fiatal cigánylány megunja idősebb társát – aki ráadásul kívülálló, nem az ő népének fia –, s új szeretőt talál egy fiatal cigánylegény személyében. Ez a magja a tömör féltékenységi drámának, amelynek során Aleko egy éjszaka megöli a szerelmeseket. A történetben nem működik a „szemet szemért, fogat fogért” elve, a cigányok nem állnak bosszút, csupán elűzik a gyilkost, akinek ismét a magány jut osztályrészül: számkivetetten kell élnie. A szabadság alapgondolata körül kirajzolódó romantikus szerelmi dráma bizonyos feltételezések szerint Prosper Mérimée 1845-ben keletkezett novellájára, a Carmenre is hatott, s így közvetett inspirációként talán Puskin műve is ott rejtőzik Bizet operájának hátterében.

1892-ben Rachmaninov szinte kamasz fejjel, 19 évesen, a Moszkvai Konzervatórium növendékeként, vizsgadarabnak írta (Vlagyimir Nyemirovics-Dancsenko szövegére) egyfelvonásosát, az Alekót. Sikert aratott vele: elnyerte a konzervatórium aranyérmét. Később azonban a mű(bár 1893-ban a Bolsojban is bemutatták) nem vívott ki tartós elismerést, nem vált a nemzetközi operaházak repertoárdarabjává. Pedig korántsem holmi „zsenge”: érett, kiforrott alkotás.

Karine Babajanyan, Alekszandr Mihajlov és Kocsis Zoltán
Karine Babajanyan, Alekszandr Mihajlov és Kocsis Zoltán
Fotó: Posztós János, Müpa

Erre hívta fel a figyelmet Kocsis Zoltán vezénylése a Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba) hangversenyén, a Tavaszi Fesztiválon. Kocsis nem hiába Rachmaninov legnagyobb magyarországi értője és hű propagátora: megkérdőjelezhetetlen biztonsággal tájékozódik az életmű minden szegletében, s így az ifjúkori remekléshez is értőn közelített, felmutatva betanításában a mű minden erényét. Vezénylése nyomán rácsodálkozhattunk az egyfelvonásos rendkívüli karaktergazdagságára, amelyben a nagy európai operahagyomány éppúgy jelen van, mint az egzotikum ábrázolásának igénye.

Alekszandr Roszlavec és Dmitrij Uljanov
Alekszandr Roszlavec és Dmitrij Uljanov
Fotó: Posztós János, Müpa

Élvezhettük a megkapó dallambőséget, a teljes természetességgel felvállalt illusztratív részletek ábrázoló sokszínűségét, s egyáltalán: a hangszerelés és a harmóniavilág varázslatos változatosságát, amely már ebben a fiatalkori műben is a későbbi nagy zeneszerzőt jósolja. Felfigyelhettünk arra is, milyen sok a szélesen kibomló, lírai kantiléna az operában, még a drámai feszültség kialakulása előtt.

És a befogadott hatások? Kocsis plasztikusan domborította ki Csajkovszkij és Borogyin jellegzetes fordulatainak jelenlétét éppúgy, mint a Wagner-élményt vagy Mascagni Parasztbecsületének inspirációját (a mű moszkvai premierjét nem sokkal az Aleko komponálása előtt, 1891-ben hallotta Rachmaninov). Az Aleko tehát gazdagon és hitelesen, értékeiért meggyőzően helytállva kelt életre Budapesten, s ebben persze Kocsis és a zenekar mellett döntő részt vállalt a kitűnő, javarészt orosz anyanyelvű szereplőgárda, amelynek névsorából ki kell emelnünk a meggyőző szuggesztivitással éneklő, kiváló basszust, a címszerepet megformáló Dmitrij Uljanovot, valamint Zemfira szólamában az érzékien szép hangú szopránt, Karine Babajanyant. Ám a többiek – Alekszandr Mihajlov (Egy fiatal cigány), Alekszandr Roszlavec (Zemfira apja), Halmosi Katalin (Öreg cigányasszony) sem maradtak el mögöttük: egyenletesen magas vokális színvonal jellemezte a hézagpótló és emlékezetes produkciót.

Shai Wosner
Shai Wosner
Fotó: Posztós János, Müpa

Rachmaninov nemcsak zeneszerző volt, de a 20. század első felének egyik legnagyobb zongoraművésze is. Nem kellett tehát furcsállnunk, ha az Aleko előtt, a koncert első részében a zongorairodalom egyik alapművét, Beethoven c-moll zongoraversenyét (op. 37) hallhattuk. Kocsis Zoltán és keze alatt a Nemzeti Filharmonikus Zenekar magasrendű szakértelemmel és a legteljesebb alkalmazkodással kísért, a negyven esztendős izraeli–amerikai szólista, Shai Wosner, a Juilliard School of Music egykori neveltje pedig rendkívül csiszoltan és kifinomultan játszott, érzékeny billentéssel, változatos karakterizálással, virtuózan és beszédesen. Ha egyáltalán felróható hibájául bármi is, az egyetlen általános észrevételben summázható: ez az előadás kissé túlságosan is lekerekítettnek bizonyult, a felületeket mindenütt simára egyengette a művész, eldolgozva az illeszkedéseket, s ez kétségkívül elvett valamit Beethoven egyik legfontosabb tulajdonságából, abból a darabosságból és nyerseségből, amely bizony gyakran jellemzi, kiváltképp egy ilyen drámai, moll hangnemű kompozícióban. A megérdemelt nagy sikert egy Schubert-tétellel (Ungarische Melodie, D 817) köszönte meg Shai Wosner.