Móric

Bartók szabadon 3. – A piacere

2016.06.13. 15:26

Programkereső

„Hát te?” – kérdezem meglepetten zenetörténészből más utakra tévedt barátomat, amikor meglátom A Makropulosz-ügyre várakozók közt. „Még sose hallottam élőben ezt az operát” – válaszolja.

Aztán a második szünetben azt mondja, azt hallja, hogy mit kellene hallania. És neki elhiszem. Én csak olyanokat látok, hogy milyen fura, hogy az ütősök egyik fele a zenekari árok hátsó falába vájt kis lyukban van, a másik meg a bal oldali proszcéniumpáholyban. És valami hal(l)vány érzetem van – elnézést... –, hogy nem kap levegőt a zene, de ezt egzakt módon nem tudom megfogalmazni. (Kérem szépen, nekem csak egy énekórám volt, és azokon a negyvenöt perceken sem a zene szeretetét plántálták belénk, inkább a nyilvános énekléstől való félelem minél erőteljesebb felkeltésére törekedtek tanáraink. Köszönöm nekik több generáció nevében is.)

A Makropulosz-ügy
A Makropulosz-ügy

Meg még azt is mondja ugyanekkor a barátom, hogy kezdi elveszíteni a lelkesedését. Ezt mondjuk megértem. (Úgyhogy gyorsan át is rohanunk a helyi albánpék-lánc egyik boltjába. Tudják, hány előadást ment meg, ha a színház közelében van egy gyorsétterem vagy egy kisbolt, esetleg egy cukrászda? Részemről rengeteget.)

A Makropulosz-ügy
A Makropulosz-ügy

Lehetne végig fekete komédia a történet, ahogy Čapektől nem is lenne idegen, sőt halovány nyomokat meg fel is fedezhetünk erre a produkcióban, lehetne tragédia, aminek a körvonalait fel is skicceli a rendező, és a két végletből körülbelül bármi lehetne, de ez a szenvelgés meg melodráma három felvonáson keresztül megviseli, egyre jobban lohasztja a nézőt.

Jó, a „Maga olyan izgató, mint egy harci riadó” mondaton nevetünk egyet. Hát azért ez egy bók! Tegye fel a kezét az, aki egy ilyet hallva nem omlana azonnal a másik karjaiba! Na, ugye. Vagy ott az „Amíg az ember vágyik a szerelemre, használja ki!” mondat az öreg(edő) gavallértól, a ránézésre szánnivaló szovjet bohócnak kinéző Maxitól, aki valószínűleg kis kék pirulákkal is segíti a vágy megvalósulását. Meg aztán az Elina által odavetett „Elmondok mindent, csak eszem valamit és felöltözöm” mondat, és abszolút egyetérthetünk a prioritásokkal.

A Makropulosz-ügy
A Makropulosz-ügy

De ennyi, és semmi több. Számomra. Nem tudok menni az öregedéstől rettegő asszonnyal, aki háromszázegynéhány éve él, és az örök fiatalság elixírjének apjától származó receptjét akarja visszakapni, pedig hát mi lehetne természetesebb – a sztereotípiák mentén haladva – egy magamkorúnak, mint a női szolidaritás. Nem szánom a kétségbeesettsége, nem vetem meg a hidegsége miatt. A miatta öngyilkossá levő fiú halála elsikkad, az apa efölötti szomorúsága és veszteségérzete szintén. A fiatal énekesnő egyrészt nem néz ki sokkal fiatalabbnak, másrészt borzalmasan ellenszenves és idegesítő figura.

A Makropulosz-ügy
A Makropulosz-ügy

A tér semmiféle titkot nem rejt. Valódi rémkastély vagy elvarázsolt kastély is lehet, még akár színházi zsöllyék is lehetnek hátulról – lesznek is –, a falak emberi sziluettekkel áttörtek, per- és mindenféle egyéb iratokkal borítottak. Rendben, mindent értünk. Helyenként a játék is ilyen rápakolt, erősen magyarázó, nagyobb terekbe való.

A Makropulosz-ügy
A Makropulosz-ügy

Erősen hezitálok, hogy a „rémesen unatkoztam” szókapcsolatot leírjam-e. Hát leírtam. De mindezt csak azért teszem, hogy erős ellenpontot képezzek az előadászáró nézői reakciónak, ami többszörös, nem udvarias visszataps volt, komoly tetszésnyilvánítás. A helyzet az, hogy igazán most sem találom az okát. Fura dolog a nézői lélektan: a kisebbség nagyon szeretné érteni, de sosem érti a többséget.