Zalán

Alcina szigetén

2016.12.09. 08:08

Programkereső

A lelkesedés napok múlva sem hagyott alább: rendre jönnek a bejegyzések. Ez volt az idei év legjobb koncertje. Ez volt a Müpa történetének legfontosabb eseménye. Holott Bartoli már fellépett a Müpá-ban, fellépett az Operában is. Különböző ízlésű embereket sodort magával a Bartoli élmény. És egyre világosabb számomra, minél több beszámolót olvasok, annál inkább, hogy a Bartoli koncert zenén túli esemény volt.

Soha egyetlen koncert után sem láttam ennyi rajongó posztot a facebookon, mint Cecilia Bartoli Händel-estje után. Egy olyan ismerősöm, aki szinte minden héten meghallgat egy koncertet, azt írta, hogy Bartoli koncertje ott van élete legjobb öt koncertje között.

Cecilia Bartoli
Cecilia Bartoli
Fotó: Kotschy Gábor, Müpa

Egy másik, szinten sok zenés színházi előadást látogató, azt hogy soha nem érezte még azt, amit Bartoli Lascia la spina interpretációja közben; a hűvös borzongást, a zenéből áradó ellenállhatatlan erőt. Egy másik ismerősöm arról számolt be, hogy beleszédült a zenébe. Úgy érezte az idők végezetéig tudná hallgatni. Volt, aki csak annyit írt: életemben ritkán vagyok annyira boldog, mint azon az estén. Cecilia Bartoli nem csupán átadta a dalokat, nem csupán előadta őket: mágus, zenei varázslónő. Alcina1.

Ha meg szeretnénk fejteni a hatását, azt, hogy miért nyűgöz le ennyi, és ennyire sokféle embert, akkor nem csupán (megkockáztatom: nem elsősorban) az előadói képességeit kell a vizsgálat tárgyává tenni. Ezt, vagyis énekes-képességeit, egyébként kellő távolságból szemlélve, semmiképpen sem mondhatnánk kiemelkedőnek vagy unikálisnak. Tárgyilagosan hallgatva őt, még azon vélemények sem nagyon cáfolhatók, amelyek szerint a hang már veszített is a legutóbbi, 2011-es koncert óta, az erejéből. Azt sem tudnám pontosan megmondani, hogy mi is Bartoli: nem mondható tipikus mezzoszopránnak, holott leginkább annak mondják, nem is drámai szoprán, nem is koloratúr. Éppen ez a meghatározhatatlansága, az elhelyezhetetlensége az egyik oka annak, hogy annyi embert meg tud szólítani. Vagyis az, hogy nem hangfajokban, nem zenei illusztrációkban, nem díszítésekben gondolkodik, hanem zenében. Nem ragaszkodik az eredeti barokk hangképzéshez.

Nem tagadom, nekem, aki egyébként a barokk zene kedvelője vagyok, némileg fura is, hogy nála a vibrato nem díszítőelem, nem egy díszítési lehetőség, amivel énekesként él, ha barokk operát énekel, hanem alap. Ám ez az alapvibrato mintha a személyiségének természetes része lenne. Könnyen túl tudja magát tenni rajta egy kákán is csomót kereső barokk rajongó is. Ugyanis Bartoli olyan attraktívan, olyan egészségesen énekel, hogy úgy érezhetjük, ez a másoknál idegesítő alapvibrato, a vibráló, az impulzív személyiség sajátja.

Szó sincs tehát arról, hogy szabálykövető lenne, hogy direkte úgy énekelne, ahogy egy barokk énekestől várnánk. Holott nem csak énekesnő, hanem zenetörténész, kutató is, mind a nagy énekesnő Maria Malibran életének, technikájának, mind az általa újrafelfedezett és széles körben megismertetett Steffani életművének, akitől egy áriát (a Mission lemezről) be is emelt a ráadások közé, avatott ismerője. Bartoli simán lehetett volna a szokásos módon sztár, aki sztárgázsiért járja a legfontosabb házakat, és van is egy életművének egy ilyen vékony rétege – többnyire Zürichben és Münchenben énekel repertoár szerepeket, és olyan ritkaságokat, mint a Halévy Clari-ja, amelyet egyébként éppen Fischer Ádám közreműködésével vitt sikerre -, de számára fontosabb a (már-már Meszlényi László-i értelemben is vett) zenei ismeretterjesztés, a rajongók zenei ismereteinek kiszélesítése. Legutóbbi koncertjén kasztráltaknak írt, kevésbé ismert áriákat énekelt, Grauntól, Leotól, másoktól. Idén nagy művekkel tért vissza, a barokk két óriásának, Händelnek és Vivaldinak legszebb áriáival. Talán pont a választott művek miatt éreztem én is azt, hogy ez az est a korábbiaknál is többet adott. Tényleg nagyon sokat. Tényleg úgy nevezett életre szóló élményt.

Cecilia Bartoli
Cecilia Bartoli
Fotó: Kotschy Gábor, Müpa

Holott Bartoli ma már nem vállal akkora kockázatot, mint öt éve. Nem megy föl olyan magas hangokig, kitartott hangjai magabiztosak, iszonyú erő és energia van benne, de már nincs az öt évvel ezelőttihez mérhető hangterjedelme, hangereje. De hát a remekművek mégiscsak remekművek, és ezen a koncerten az is kiderült, hogy Vivaldi gyöngédségben, zeneszerzői kvalitásokban nem marad el Händel mögött.

A két részre osztott koncertnek íve volt, stílusa, dramaturgiája. A szelídebb, lírai áriáktól – amelyek a halál közelségét és a szerelmet festették le – a drámai, virtuóz harci áriákig emelkedett. Az első rész szoprán áriái mögé kerültek a második részben, mikorra is Bartoli felöltötte a szokásos huszáros jelmezét, a zsabós inget, a fekete kabátkát, a castratoknak írt darabok.

Cecilia Bartoli
Cecilia Bartoli
Fotó: Kotschy Gábor, Müpa

Az első rész Sába hercegnőjének híres bevonulásával indult. A karmester nélkül kiálló, tulajdonképpen a művésznő koncertjeit kísérni hívatott zenekar (Les Musiciens du Prince) színekben és érzelmekben gazdagon, a legnagyobb és legfontosabb zenekarokhoz hasonlóan megindítóan adta elő a pihentető időre szánt intermezzokat (egy magyar tagját ismertem fel, a remek hegedűst, Kertész Ágit). A fúvósok, és olykor a koncertmester (Ada Pesch), az első hegedűs (Monica Baer), előre lépett, és mintegy vetélkedve, versenyre kelve az énekesnővel, dobálták egymás felé, szakadatlan örömmel, a figurációkat. Mintha mi sem lenne könnyebb. Mintha az egész csak játék lenne.

Cecilia Bartoli
Cecilia Bartoli
Fotó: Kotschy Gábor, Müpa

Mégsem ezek, a könnyűnek tetsző, de valójában embert próbáló harciasabb darabok, hanem a melankolikusabb áriák voltak az este legtündöklőbb pontjai. Ezek világítják be hosszú évekig a szürke estéit mindazoknak, akik jelen lehetettek ezen a kivételes eseményen. Legelsősorban is Händel még olaszországi működése alatt született oratóriumának (Il Trionfo del Tempo...) részlete, a legszebb Händel áriák egyike, a Lascia la spina (ami később a Rinaldoba is, más szöveggel átkerült). Az ária belső feszültségét, a hihetetlen erőt, ami sugárzott belőle, a szinte már furán lassú tempónak köszönhette. Ennek az elnyújtott alapdallamnak olyan reménykedve lehetett várni a visszatértét, akár egy megejtő, minden traumán átsegítő pillanatét. Az együttes ekkor is, mint persze később is, méltó társa az énekesnőnek: a dallam újra felvillanó csodája a hangszereken legalább annyira érvényesült, mint énekelve.

Ezt egy rövid egyszemélyes show, egy stand-up comedy-ba oltott semi-opera követte: Cecilia Bartoli korunk öntetszelgő, önmagába szerelmes személyiségeit gúnyolta ki a Semele ideillő áriájával – Oh, ecstasy of happiness (nem hiszem, hogy lett volna mersze utána bárkinek is azt kérni tőle, hogy csináljanak együtt egy selfie-t). Ez a Kim Kardashian és más haszontalan insta hősnők orrára nyomott fricska üde volt, derűs, felvillanyozó.

A koncert második részének végére nem csak az egyébként a Müpa színpadán már ismerősnek mondható (járt nálunk William Christiékkel, Philippe Herreweghével is) Pier Lugi Fabrettiről, bizonyosodott be, hogy hangszere, az oboa (bármilyen építésű legyen is az) egyik legnagyobbja, de a fuvolásról, Jean-Marc Goujonról és a trombitásról, Thibaud Robinról is. Akivel az utolsó ráadásokban Bartoli – első pillantásra úgy tűnt – átfordult a jazzbe. Igen, oda. De mondom csak első pillantásra, mert valójában a Porggy és Bess is opera. És igen. Azt is meghallgatnám vele bármikor. Igen. Bármit. Zarzuelákat ugyanúgy, mint Nina Simone dalokat. Mert körülbelül ezt jelenti, ha valaki nem csupán énekes, hanem személyiségével, minden porcikájával ünnepli azt, amit csinál. Ünnep lesz nekünk is, akik vele együtt ebben a csodában, a zenében, részt vehetünk.

1 Ariosto boszorkánynője - Händel opera főszereplője is.