Orsolya

Miklósa Erika: Nincs visszaút, csak út van

2017.01.11. 15:05

Programkereső

Sokak számára ő a legismertebb hazai operaénekesnő, a nagybetűs primadonna, az operai keménymag viszont állandóan fanyalog teljesítménye miatt. Dolgozott Abbadóval, Mutival, Levine-nal, ötvenszer volt Éj királynője a Metben. Fáy Miklós beszélgetett Miklósa Erikával, ebből az interjúból szemezgetünk.

Jó az, ha a kritikus leül néha az operaénekessel beszélgetni, ha másért nem, hát azért, mert az énekes végül visszacsíphet, visszaszólhat a fanyalgó firkászoknak. Miklósa Erika ezt rögtön meg is teszi: „Mint például te...” – veti közbe arra az észrevételre, hogy a vájtfülű operalátogatók rendre kifogásokat támasztanak az énekesnő technikájával, hangképzésével szemben. Aztán jó pár sorral alább kiderül, hogy lehet várat építeni a kritikából is: „... ti voltatok, akik előre lökdöstetek a pályán.” Miklósa sportember, a dorgálás ösztönzi, és meg akarja mutatni, hogy meg lehet csinálni.

406313 33

Korai lenne arról beszélni, hogy eljárt volna felette az idő, mégis van egy kis szenvtelen nosztalgia ebben a beszélgetésben. Szerencsére kiderül, hogy Miklósát láthatóan kevésbé foglalkoztatja az öregedés, mint az interjú készítőjét. Az énekesnő szerint nem visszaút van, hanem út, amelynek most fontos része a gyereknevelés, fontosabb, mint New York, Boston, a glóbusz számos pontján vállalt fellépések. A díjak sem emiatt nyomasztják, inkább a felelősség miatt, amelyet a Kossuth-díj, a Prima Primissima és a többi elismerés jelent. Persze a beszélgetők felidézik azt is, hogy Miklósa tizennyolc évesen került az Operába, Fáy Miklós úgy emlékszik rá, mint egy gyerekre. És hogy karrierjének egyik csúcspontja volt, amikor az Operaház tagja lett, néhány évvel később pedig nemzetközileg keresett művésszé vált.

„Milyen volt Claudio Abbadóval dolgozni?” – csap le a kérdéssel Fáy, amit aztán jó néhány kitérő után meg is válaszol az énekesnő. „Nem volt érinthetetlen, mégis éreztük, hogy hol a határ, amit nem szabad átlépnünk.” Hétköznapi embernek írja le, aki észrevétlen adta át a tudását.

„Mondott egy koloratúra megoldást, ami addig eszembe sem jutott. Azt gondoltam róla, hogy egy isten, aztán rájöttem, hogy nem isten, de pont az a jó benne.”

Az interjú végén újra előkerül az életösszegzés kérdése. Szerencsére Miklós Erika nem akar annyira összegezni, inkább énekelni. A jövőtől sem akar félni.

„Félek. De odaállok a zongorához, elkezdek gyakorolni, és azt mondom, hogy jaj, de hülye vagyok. Majd ha nem érzem, hogy van kedvem hozzá, ha unottan csinálom, majd akkor félek igazán.”

A teljes beszélgetés elolvasható Fáy Miklós blogján.