Erzsébet

A művészet az én dolgom, a biznisz nem rám tartozik

2017.01.18. 08:22

Programkereső

Rab Gyula nevével szerencsére a tavalyi szezonban egyre gyakrabban találkozhatott a budapesti közönség, hiszen operaelőadásokban és koncerteken egyaránt láthattuk-hallhattuk őt. Hogy idén ritkábban találkozunk a fiatal tenoristával, annak az az oka, hogy jelenleg a Zürichi Operaház Operastúdiójának a tagja. Többek között erről beszélgettünk a Junior Prima-díjas énekessel Zürichben, Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbethjének utolsó előadása előtt.

– Szegedi, budapesti zeneakadémiai, firenzei, majd angliai tanulmányok után jelenleg a Zürichi Operastúdió énekese vagy. Mi is ez pontosan? Iskola, állás vagy a kettő együtt?

– A Zürichi Operaház Operastúdiójának vagyok a tagja, ahová erre az évadra tizennégy énekest vettek fel a világ minden tájáról: többek között kanadai, dél-koreai, orosz, walesi, angol, ír énekeseket és két zongoristát. Ez tulajdonképpen egy éves szerződés a 2016/2017-es évadra, szóval munkáról van szó: ez a program kifejezetten fiatal, pályakezdő énekesek számára van 1961 óta, vagyis tagjai vagyunk a Zürichi Operaháznak. Annak idején nálunk, Budapesten is volt ilyen operastúdiója a Magyar Állami Operaháznak, és ha jól tudom, Kocsár Balázs ismét indítani akar ilyen programot, ami nagyon nagy segítség egy fiatal énekesnek, akinek így lehet munkája az iskola elvégzése után, de a munka mellett tréninget is kap. 

– Milyen a képzés és milyen produkciókban szerepelsz?

– Nagyon sok segítséget kapunk, hogy megtanuljunk egy új szerepet, továbbá különböző külső szervezésű koncertekre és meghallgatásokra is felkészítenek bennünket. Szerencsések vagyunk, mert a világ minden tájáról jönnek hozzánk zenészek, hogy foglalkozzanak velünk. Például együtt dolgozunk Dmitrij Vdovinnal, aki a Bolshoi Operaházból jár hozzánk, vagy Eytan Pessennel, aki a Stuttgarti Operának volt a művészeti vezetője. Mindemellett, hogy ők rendszeresen járnak hozzánk, egy-egy sztártanár is eljön időnként workshopot tartani, ilyen például Brigitte Fassbaender, akivel most februárban lesz egy kétnapos kurzusunk, vagy Fabio Luisi karmester, akivel múlt hónapban dolgozhattunk együtt. Ez azért is nagyon jó, mert

operaénekesnek lenni egy véget nem érő tanulási folyamat,

mindig tanulni kell új szerepeket, azokat formálni, és rengeteg pénzbe kerülne, ha saját magunknak kellene ezeket a különórákat finanszírozni. Rengeteg jeles művész, intendáns, operaigazgató jön el hozzánk, hogy meghallgasson minket. Úgy gondolom, a Zürichi Operastúdió a világ egyik legjobb operastúdiója, hiszen több mai sztárénekest is ők neveltek ki, ilyen például egyik példaképem, Javier Camarena, aki ma az egyik legjobb bel canto tenor. Egyszer még stúdiósként beugrott az Olasz nő Algírban Lindorójaként, utána kezdett el szépen felfelé ívelni a karrierje és ma már a világ minden táján énekel. De itt kezdte a pályáját Jonas Kaufmann is.

A meghallgatás több rostán keresztül zajlik, de amikor kiderült, hogy megkaptam a pozíciót, jöttek a szerepajánlatok is. Ezért is különleges ez az operastúdió, mert nagyon sokat lehetünk színpadon. Nemcsak coverelünk (azaz beugrásra kész módon megtanuljuk mi is a főszerepeket), hanem megkapunk kisebb szerepeket a nagy produkciókban. Az évadot augusztus végén kezdtem: Mozart A színigazgató című operájában Vogelsangot énekeltem, ami egy tavalyi darab felújítása volt, utána a Figaro házasságában kellett Don Curziót alakítanom, ami hatalmas élményt jelentett, mivel Mozart zenéje a szívem csücske. Giovanni Antonini, az Il Giardino Armonico alapítója és vezetője vezényelte a darabot, óriási megtiszteltetés volt egy ilyen művésszel együtt dolgozni. Mozart zenéje egyébként számomra mindig a reményt jelenti. Mostanában, amikor ennyi borzasztó dolog történik a világban, Mozart (és különösen az együttesei) adhat igazán reményt. Én mindig elgondolkozom, hogy ha Mozart zenéje tele van ilyen gyönyörűséggel, akkor az ember nem születhet eleve rossznak. Most énekelhettem még Sosztakovics Lady Macbethjében is, és szerepelek majd a Lohengrinben. Az utóbbi kettő egyébként Andreas Homoki produkciója, aki a Zürichi Operaház intendánsa.

– Mit jelent egy ilyen nemzetközi gárdában magyar művésznek lenni? Egyáltalán milyen tapasztalatokat kellett szintetizálnod a külföldi tanulmányok során?

– Mindenképp büszkeség számomra egyedüli magyarként tagja lenni ennek az operastúdiónak, de annak örülök, hogy nem én vagyok az egyedüli kelet-közép-európai, hiszen van lengyel és ukrán társunk is. Ráadásul nemsokára megérkezik Zürichbe Molnár Levente, a kiváló baritonista, aki több főszerepet is alakít itt a következő hónapokban. Nagyon várom a személyes találkozást! A magyar nyelv egy rendkívül gazdag, csodaszép, igazán színes kifejezőeszköz, de sajnos az operában nem sokat segít, hiszen az operairodalom főleg olaszul, németül, franciául és oroszul íródott. Az egyik elsődleges feladatunk az énektechnika elsajátítása és a művészi fejlődés mellett, hogy a nyelveket nagyon gyorsan megtanuljuk. Ezért is jó, hogy most Zürichben vagyok, mert így anyanyelvi környezetben tanulhatok németül. Ráadásul heti három-négy német óránk van egy olyan tanárral, aki csak minket tanít. A tanulmányok szintetizálásával kapcsolatban meg azt mondhatom, érdekes az, hogy néha dolgozunk valakivel a Metropolitanből vagy a Bolshoiból, akkor természetesen vannak technikai és zenei ízlésbeli különbségek. Viszont maguk a tanárok is azt szokták mondani erre, hogy azt tartsd meg, ami számodra valóban a legjobb és legfontosabb. Viszont az, hogy ők rengeteg fiatal tehetséget hallgatnak meg nap mint nap, hozzásegít minket ahhoz, hogy az ő ízlésüknek is megfeleljünk. Magyarországon lehet, hogy ennyire nem lehet tapasztalni, de hatalmas nagy a verseny és nagyon telített a szakma. Egy ilyen operastúdióba nagyjából négyszázan felvételiznek, amelynek eleve csak a tíz százalékát hívják be meghallgatásra.

– Magyarországon a Gradus Művészügynökség, a világ többi pontján pedig a neves Askonas Holt képvisel. Hogyan találtak rád ezek az ügynökségek és hogyan segítik a pályádat?

– Amikor kikerültem Angliába, ösztöndíjasként elvégeztem egy egyéves posztgraduális képzést csereprogrammal Birminghamben, utána úgy gondoltam, hogy még jó lenne továbbra is Angliában maradni, ezért felvételiztem a Royal College of Music International Opera Schoolba, ahol szintén kaptam teljes ösztöndíjat, ami sokat segített. Ebben az iskolában minden évben három-négy operaprodukciót adtunk elő, és azalatt a két év alatt nagyon sok intendáns és impresszárió is eljött, többek között az Askonas Holt képviselője is. Nekem két évembe tellett, hogy bekerüljek hozzájuk: volt egy meghallgatásom, amikor bekerültem a suliba, aztán figyelemmel kísérték a fejlődésemet és két év után lettem az ügynökség tagja. Ez azt jelenti, hogy ők nemzetközi szinten egyengetik a pályafutásomat, kivéve Magyarországot, ahol felkéréseimet a Meczner Vera vezette Gradus Művészügynökség ápolja. Ma már egy meghallgatásra se nagyon tud elmenni az ember úgy, hogy ne legyen mögötte egy ügynökség, aki már eleve a lehetőségről tudatja az énekest és támogatja őt, hiszen az már ajánlásnak minősül, hogy egy ügynökséghez tartozol. Ahogyan egy külföldi operastúdióban eltöltött egy-két év is jó ajánlólevélnek számít. Amint mondtam, négyszáz énekes közül bekerülni a legjobb tíz százalékba igen nagy dolog, és itt már a munkád alapján ajánlanak a veled foglalkozó tanárok, intendánsok, művészeti vezetők egy-egy produkcióra más operaházakba is. A szakma nagyon kicsi és telített, így a jó híred és a rossz híred is könnyen terjedhet. Ezért brutális ez a szakma, mert

mindig olyan művész vagy, ahogyan legutóbb teljesítettél.

Összességében mind az operastúdióban való munka, mind az, hogy az Askonas Holt és a Gradus Művészügynökség képvisel, hatalmas motiváció, ugyanis egy olyan művésztársasághoz tartozhatok ezáltal, amelynek Hvorosztovszkij, Rost Andrea, Julie Fuchs vagy Camarena a tagja, hogy csak néhány nevet említsek azok közül, akik a Zürichi Operaházban is gyakran fellépnek, de ebben az évadban Cecilia Bartolitól kezdve Leo Nucciig olyan művészeket hallgathattam, akiknek a koncertjei szintén katarzist jelentettek számomra. Nagyon nagy élmény ezekkel a művészekkel találkozni, és azt is jó megtapasztalni, hogy az életben mennyire kedves emberek. Jó látni, hogy ha valaki valóban nagyon nagy művész, akkor azzal egyenes arányosan nagyon kedves és alázatos ember is. 

– Ügynökség nélkül nem is nagyon lenne lehetősége egy művésznek labdába rúgni?

– Mindig is voltak impresszáriók, akik menedzselték az operaénekes szakmai életét, hiszen a művészet az én dolgom, a biznisz nem rám tartozik. Magára a zenére kell koncentrálni, mivel van elég dolgunk, ha minden jól megy, nem hogy még ezzel is foglalkozni kelljen, ami ráadásul egy külön szakma. Énekes vagyok, nem pedig menedzser.

Az önmenedzselés az én szakmámban annyit jelenthet, hogy tisztelettel és alázattal viszonyulok a kollégáimhoz és azokhoz az emberekhez, akikkel együtt dolgozom.

Én ezzel és a felkészültségemmel tudom menedzselni a saját pályafutásomat. A többi nem az én dolgom.

– Meglehetősen széles repertoáron dolgoztál az elmúlt években, amely Antonio Cestitől egészen Bella Mátéig ível. Most még mindenben kipróbálod magad vagy valamelyest specializálódsz is egy szűkebb repertoárra?

– Nagyon örülök, amikor különböző stíluskorszakokban próbálhatom ki magamat, mivel nagyon szeretek játszani, az, hogy az opera színpadi műfaj, meghatározó számomra, fontos a szakma teátrális része, a színészet és a színpadi mozgás. Eleve szeretek mozogni, a sport most is nagy részét teszi ki a mindennapjaimnak. Úgy érzem, hogy a repertoár még alakul, és egy jó pár évig még így is lesz, amíg be nem áll teljesen, hogy pontosan mi az, ami igazán nekem való, ami teljesen az enyém. Egyszer azt mondta nekem Timothy Bentch a Crescendo Nyári Akadémián, hogy énekeld azt, amit a legjobban szeretsz. Nagyon szeretem a barokkot, sok lehetőséget látok benne, imádom Mozartot, de nagyon szeretnék bel cantót is énekelni, a kortárs zenét pedig felettébb izgalmasnak tartom. Most itt a Zürichi Operastúdióban többek között dolgozom Ferrandón, Almaviván de a Rózsalovag olasz énekesének szerepén is. Operett áriákat is énekeltem már, erről a műfajról kiderült, hogy nagyon zsigerből jön, ezt többen is megjegyezték. De a koncert része, az oratórium-repertoár is nagyon közel áll hozzám. A tavalyi évadban az operákon kívül számos koncertfellépésem is volt és nagy öröm számomra, hogy otthon a Müpában és a Zeneakadémián is felléphettem olyan zenekarokkal, mint a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, az Óbudai Danubia Zenekar vagy a Nemzeti Filharmonikusok. Ezek között még beugrás is volt. Kétszer énekelhettem a Mozart Requiemben, előadhattam a szólót Kodály Psalmus Hungaricusában, ráadásul mindezt a Zeneakadémia csodálatos épületében, ahol nekem egyetlenegy órám sem lehetett, mivel a felújítás alatt voltam az intézmény hallgatója. Nagy élmény volt felnézni a mennyezetre a nagyteremben és látni a lámpákon elhelyezett feliratokat: dallam, harmónia, fantázia, ritmus, poézis, összhang. Amikor felnézel, olyan, mintha egy imát mondanál el, és tulajdonképpen erre a hat dologra van szüksége, hogy művészként adni tudj a közönségednek.

– Zürich után hogyan tovább? Mik a terveid, illetve gondoskodtak-e már az ügynökségek a naptárad kitöltéséről?

–Szerencsére kilátásban vannak szép szerepek és koncertek, amelyek elébe nagy örömmel és energiával nézek, de babonából ezekről egyelőre nem beszélnék. Avagy e kérdésre most a válasz maradjon a jövő titokzatos zenéje.