Elemér

Opera Magazin

Népoperák a nagyvilágban

2017.02.17. 10:02

Programkereső

A budapesti Erkel Színház 1911-ben azzal a céllal épült, hogy a már három évtizede működő Operaházhoz hasonlóan színvonalas produkciókat hozzon létre, de szélesebb közönségréteget célozva, jóval alacsonyabb jegyárak biztosításával. A kevésbé tehetős nézők művelésének igénye számos helyen felmerült már a nagyvilágban, több-kevesebb gyakorlati sikerrel.

Opéra Bastille, Párizs

Párizs népoperájának gondolata már röviddel az Opéra Garnier megnyitása (1875) után szóba került, de a megvalósítás egy évszázadon át álom maradt. Az 1960-as években a zenés színházi élet nagyjai, Pierre Boulez zeneszerző, Jean Vilar rendező és Maurice Béjart koreográfus vetették fel ismét az ötletet. Az 1989-ben átadott Opéra Bastille, hasonlóan az Erkel Színház és az Andrássy úti dalszínház kapcsolatához, az Opéra Garnier-vel egy intézményhez, az Opéra de Paris-hoz tartozik. Működésének első évtizedét politikai csatározások és sorozatos művészi bojkott jellemezte, de maga az épület is sok vitát váltott ki, egyrészt az elképesztően rossz akusztika, másrészt a megnyitás utáni második évben lepotyogó homlokzati fedőcsempék miatt. Érthetetlen módon ez utóbbi problémát csak 2009-re sikerült kiküszöbölni újfajta falburkolati kerámiák alkalmazásával.

Opéra Bastille
Opéra Bastille
Fotó: Christian Leiber - Opéra national de Paris / Opera Magazin

Az új létesítményt eredetileg arra szánták, hogy a társulat egyedüli operai játszóhelye legyen, míg az Opéra Garnier a balett otthonává vált volna. Ez az elképzelés rövid életűnek bizonyult, a mai napig képviselteti magát mindkét műfaj mindegyik helyszínen. Boulez és társai eredeti szándéka, amely szerint egy új, modernebb ingatlan segítségével nagyobb tömegeket szolgáljanak ki, végül is megvalósult. Hogy mennyire pénztárcabarát a Bastille, az más lapra tartozik. 

Ha ügyesek vagyunk vagy gyorsak, és nem bánjuk, hogy a jegyünk a kakasülőre szól, nem panaszkodhatunk. Egyébként néhány száz euróval készüljünk...

English National Opera

Az Angol Nemzeti Operaház kezdetei ugyanolyan régre nyúlnak vissza, mint az előzőé, azzal a különbséggel, hogy Párizzsal ellentétben a londoni munkásosztály már 1889-ben olyan szerencsés volt, hogy részleteket hallhatott különböző zenedrámákból, méghozzá angol nyelven. Az Old Vic színházban Emma Cons viktoriánus filantróp apró társulata tizennyolc zenésszel és amatőr kórussal opera-keresztmetszeteket adtak elő. Bár különböző jogszabályok miatt eleinte nem volt mód kosztümös produkciók létrehozására, az Old Vic a 20. század elején már félig szcenírozott Wagner-műveket is ki tudott állítani, de játszottak színdarabokat is, elsősorban természetesen Shakespeare-t. A 30-as évekre megszerezték a Sadler's Wells színházat, amely a zenés és táncos műfaj otthona lett, az Old Vic pedig prózai darabokat vitt színre. A Sadler's Wells a második világháború idején a bombatámadásokban hajlék nélkül maradtak menhelye lett, ezért a társulat turnézni kezdett. 1942 és '45 között nyolcvanhét helyre jutottak el, és őrizték a kultúra lángját a nehéz időkben, a háború után pedig Britten Peter Grimes című operának ősbemutatójával nyitották meg újra a színházat.

English National Opera
English National Opera
Fotó: eno.org
Többször napirenden volt a Covent Gardennel való összeolvadás is, de ez mindannyiszor meghiúsult.

A Royal Opera felhagyott azzal a gyakorlattal is, hogy a műveket anyanyelven adja elő, hiszen olyan nemzetközi sztárok, mint Maria Callas, nem voltak hajlandók angolul megtanulni a szerepeket. A Sadler's Wells pedig egyre több lehetőséget adott fiatal brit énekeseknek. A 60-as évekre az együttes kinőtte magát, 1968-ban költözött be mai otthonába, a Coliseumba, néhány évvel később pedig felvette az English National Opera (ENO) nevet.

Az ENO elmúlt másfél évtizedét sok negatív kritika kísérte, amelyek nem kímélték az előadók szövegmondását, a rendezéseket vagy akár a katasztrofális pénzügyi helyzetet, a rossz jegyárkonstrukciót, a félházas előadásokat és a sűrű vezetőváltást. Egyes újságírók megjegyezték, mennyire különös, hogy a világ egyik legnagyobb városa és legnépszerűbb turisztikai úti célja képtelen két operaházat fenntartani. Az előző egy-két évadban szuperprodukciókkal próbáltak felszínen maradni. Az angol nyelven előadott művek mellett olyan népszerű musicaleket vittek színre, mint a Sweeney Todd, amelynek címszerepére Bryn Terfelt hívták meg, partnere pedig Emma Thompson volt. De a közelmúltban Glenn Close is fellépett a Coliseum színpadán a Sunset Boulevard-ban. Az ENO soha nem volt erős a fiataloknak szóló programok szervezésében, de nemrég végre elindultak a beavató előadások, hogy minél több korosztállyal kedveltessék meg a műfajt. A következő időszak mindenképpen érdekes lesz az intézmény túlélése szempontjából.

New York City Opera

Az elmúlt év egyik legérdekesebb híre a New York City Opera (NYCO) felélesztése volt, amely hetvenévnyi működés után, 2013-ban csődöt jelentett, és bezárta kapuit. Ezt a népoperát, amelynek első otthona az 55. utcában található New York City Center volt, 1943-ban alapította a város akkori polgármestere, Fiorello La Guardia azzal a céllal, hogy szélesebb körben tegyék elérhetővé a műfajt.

A társulat első igazgatója a debreceni születésű zongoravirtuóz és karmester, Halász László volt.

Célul tűzte ki, hogy a jegyek megfizethetősége mellett magas színvonalú produkciókat mutassanak be olyan művészekkel, akik fizikailag és hangilag is megfelelők a szerepükre. A Metropolitan Operával azonban nem tudták felvenni a versenyt, nem volt lehetőségük az akkori sztárénekeseket szerződtetni, de Halásznak sikerült ebből is erényt kovácsolni: a New York City Opera fontos ugródeszka lett a fiatalok körében, sőt ez volt az első jelentősebb operatársulat Amerikában, amely egy afroamerikait, Todd Duncant kérte fel Tonio szerepére a Bajazzókban 1945-ben. Egy évvel később a szintén afroamerikai énekesnő, Camilla Williams már a Pillangókisasszony címszerepét formálhatta meg. Halász az opera műfajánk népszerűsítése érdekében azt is szorgalmazta, hogy évadonként legalább egy darabot ne eredeti nyelven, hanem angolul adjanak elő.

New York City Opera
New York City Opera
Fotó: Bryan Thomas / Getty Images Hungary

A New York City Opera működésének hét évtizedében hangsúlyt fektetett amerikai művek és kevésbé ismert operák bemutatására is, így került sor például ebben az intézményben Bartók Kékszakállújának első egyesült államokbeli színpadi premierjére 1952-ben.

1966-ban a társulat a Lincoln Centerbe költözött, és ebből az alkalomból vitték színre Ginastera Don Rodrigo című operáját az akkor mindössze huszonöt éves Plácido Domingóval a címszerepben.

A következő évtizedekben az intézmény hírnév tekintetében és pénzügyi szempontból is megerősödött, de a 2008-ban kitört válság a vezetőket arra kényszerítette, hogy a felére csökkent támogatás miatt újragondolják a további terveket, ráadásul az épület átépítése miatt ebben az évadban csak koncertszerű előadásokat tudtak megvalósítani más létesítményekben. Két évaddal később valamelyest rendeződött a helyzet, de 2013-ban az NYCO – úgy tűnt – végleg bezárt.

Tavaly januárban Puccini Toscájávalazonban egy társaság Michael Capasso irányításával újraindította a nagy múltra visszatekintő vállalkozást, amelynek székhelye ezúttal az alig ezer férőhelyes Rose Theater lett (szemben a korábbi kétezer-ötszáz férőhelyes színházzal). A társaság nem csak a nevet tartotta meg, hanem a legfontosabb vívmányokat is: ritkábban játszott operák és amerikai művek bemutatása maradt a fő profil. Január elején zajlott a Voltaire szatírája alapján íródott Bernstein-mű, a Candide bemutatója, amelynek rendezője nem más, mint a világhírű Harold Prince volt, aki 1982-ben már ugyanitt sikerrel vitte színre ezt a darabot. A most futó szezon pedig szokatlan párosítással indult. Leoncavallo egyfelvonásosa mellé Rahmanyinov Aleko című operája került, és ezzel kezdetét vette a mindent eldöntő évad: kiderül, van-e jövője az újjáélesztett New York City Operának.

Bécs népoperái

Nem kell feltétlenül ilyen messzire utaznunk, rögtön a „szomszédban”, a Staatsoper „árnyékában” több intézmény is várja a műfaj szerelmeseit. Bécs második legnagyobb operaházának, a Volksoper nevében is benne van, milyen célt szolgál. S valóban, a Staatsoper jegyárainak egyharmadáért kínálja a legjobb helyeket. Az 1898-ban eredetileg prózai színháznak indult vállalkozás hamar csődbe ment, 1903-tól színdarabok mellett zenés műveket is kezdett játszani. Az első években olyan jelentős alkotások bécsi premierjét tartották itt, mint a Tosca és a Salome. Az első világháború idején renoméja szinte a Staatsoperével vetekedett.

A második világégésben Bécs első számú operaháza súlyosan megrongálódott, ezért 1955-ös helyreállításáig a Volksoper lett annak alternatív játszóhelye.

A bécsi Népopera a mai napig gazdag programokkal várja a látogatókat, musicaleket és balettelőadásokat is színre visznek. Mindemellett rendszeres ifjúsági előadások várják a fiatalabb generációkat minden műfajban.

Volksoper Wien
Volksoper Wien
Fotó: Dimo Dimov / Opera Magazin

Az 1801-ben alapított Theater an der Wiennem kisebb jelentőségű személy, mint Emanuel Schikaneder, A varázsfuvola librettistájának javaslatára jött létre, hogy otthont adjon annak a társulatnak, amely néhány évvel korábban Mozart remekművét is bemutatta Bécsben. (Az eredeti épületből ma már csak a Schikaneder emlékét idéző Papageno-kapu látható.) Az operák mellett zenekari koncerteket is rendeztek, Beethoven számos művét is itt hallhatta először a közönség. Itt csendült fel először az Eroica vagy a Fidelio első változata, amelynek komponálásakor a zeneszerző a teátrum épületében lakott. A Staatsoper 1869-es megnyitása után a Theater an der Wien az operettjátszás központja lett: olyan máig is népszerű remekműveket mutattak be itt, mint A denevér, A cigánybáró, A víg özvegy és a Marica grófnő. A második világháború után a Volsoperhez hasonlóan a Staatsoper alternatív játszóhelye lett, majd bezárták, és olyan elképzelések is napvilágot láttak, miszerint parkolóház épül a helyére. 1962-től azonban sikeresen átalakult zenés színházi térré, így számos angol–amerikai musical bemutatóján itt tapsolhatott először a lelkes osztrák–német publikum. 2006-ra, Mozart halálának 250. évfordulójára azonban újra átszervezték az intézményt, s ma már ismét operaházként működik. A repertoár fókuszában a barokk, kortárs és mozarti remekek állnak, de zenekari koncertekkel és balettelőadásokkal is várják a nézőket.

Theater an der Wien
Theater an der Wien
Fotó: wien.info

A trió legfiatalabb tagja a Neue Oper Wien, amely nem is rendelkezik saját játszóhellyel, sem állandó társulattal, ám ez nem vált hátrányára a Walter Kobéra által vezetett intézménynek. Koncepciójuk szerint azáltal, hogy különböző helyszíneken hoznak létre produkciókat, a tér is a darab „részévé” válik. A látványvilágot közvetlenül ezekhez igazítják, így egy-egy előadás valóban egyedi lesz.

Céljuk továbbá az, hogy amennyire csak lehetséges, a közönség és a színpad közötti távolságot a lehető legkisebbre csökkentsék.

Az 1990-ben alapított intézmény különböző színházakban, koncertarénában, de kocsiszínben is hozott már létre előadásokat. Erre pedig a kortárs művek számtalan lehetőséget kínálnak, márpedig a Neue Oper kizárólag 20. és 21. századi szerzők darabjait tűzi műsorára. Több mint negyedszázados működésük alatt rengeteg ősbemutatót tartottak, amelyek közül kiemelkedik Eötvös Péter 2013-ban bemutatott operája, a Paradise Reloaded (Lilith). Számtalan mű ausztriai premierje is hozzájuk fűződik, mint Harrison Birtwistle Punch és Judy című, sok vitát kiváltó alkotása, amelyet 2014-ben mutattak be, és még ugyanebben az évben az Erkel Színház közönségéhez is elhoztak.

S ha már visszakanyarodtuk a mi népoperánkhoz, az Erkelhez: a közönség szereti, és a külföldi nézők is egyre nagyobb számban képviseltetik magukat. Ami pedig a nemzetközi világsztárokat illeti, belőlük sincs hiány, ők is szívesen lépnek fel a történelmi falak között. Csak a közelmúltban olyan nagyságokkal találkozhattak a műfaj rajongói, mint Iréne Theorin, Marcello Giordani vagy Erwin Schrott. Az új évben pedig Renée Fleming kezdi a sort...

A cikk eredeti változata az Opera Magazin 2017. január-februári számában jelent meg.