Hedvig

Opera Magazin

Alázat és kötélidegek

Programkereső

Egyáltalán nincs szem előtt, mégis rendkívül fontos háttérszakma a korrepetitoroké, akik az operák betanításában nyújtanak segítséget az énekeseknek, és szükség esetén a rendező és a karmester legfontosabb segítői is. De kiből válhat igazán jó szakember?

Noha jelenleg már létezik ezzel foglalkozó képzés a Zeneakadémián, a Magyar Állami Operaházban dolgozó énekes-korrepetitorok többségének ilyen típusú előtanulmányok nem álltak rendelkezésére, mindannyian a gyakorlatban tettek szert a szükséges tudásra, miután különféle egyéni történések után rájuk talált ez a hivatás. Hidegkuti Pálma 1987-ben került az Operaházhoz, ahol a balettművészeknél kezdte a szakmát, majd egy év után a magánénekesekhez került és végül ebben a tevékenységben találta meg küldetését. „Nem sokat tudtam erről a területről, de érdekelt” – meséli az eredetileg zongorista karrierről álmodó muzsikus, aki huszonöt éves operaházi tagságáért 2016 novemberében jubileumi aranygyűrűt vehetett át. „Ez egy csapatjáték, aminek a csúcsán az énekes áll. Nagyfokú alázatra van szükség, hiszen el kell tudnunk fogadni, hogy nem mi vagyunk a középpontban” – világít rá a háttérbe húzódás fő okára. A közönség pedig legtöbbször valóban mit sem tud arról a megfeszített munkáról, amit egy-egy alakítás vagy előadás sikeréért tesznek. Leginkább a kollégák, a művészek értékelik azt a felbecsülhetetlen támogatást, amit tőlük kapnak – az operaszerepek megtanulásához ugyanis elengedhetetlen a jelenlétük.

Pfeiffer Gyula, Katona Anikó, Hidegkuti Pálma, Bartal László
Pfeiffer Gyula, Katona Anikó, Hidegkuti Pálma, Bartal László
Fotó: Emmer László / Opera Magazin

„Nagyon jó emberismerőnek kell lenned, fontos, hogy ráhangolódj az énekesre, hiszen csak ekkor tudsz hasznos lenni. A torok érzékeny hangszer, akárcsak az emberi lélek – teszi hozzá Hidegkuti Pálma, akivel olyan is előfordult már, hogy hiába próbálkozott, nem sikerült megtalálni kollégájával a közös hangot. - Egyszer egy fiatal művész jött hozzám korrepetícióra, akivel ugyan többször is belekezdtem a darabba, mégsem tudott belépni. Azt mondta, másképp játszom, mint amit megszokott. Először nehezteltem ezért a kijelentésért, de ma már rutinosan kezelem az ehhez hasonló helyzeteket” – meséli nevetve.

Pfeiffer Gyula is a szenzibilitás fontosságát hangsúlyozza. „Én a művészektől tanultam meg a szakmát, mert mindig abból indultam ki, hogy mi az, amire nekik, személy szerint szükségük van. Az egyéni igények különbözőek lehetnek és ezt minden esetben szem előtt kell tartani, de a legfontosabb mégis az, hogy zeneileg biztos támaszt nyújtsak. Úgy kell gyakorolnunk közösen, hogy még ha bukfencezni is kell, ő akkor is tökéletesen tudja abszolválni a szólamát. A kiejtéssel is sokat foglalkozunk, mert egy magyar előadónak kifogástalanul kell megszólalnia olaszul, franciául, németül vagy a világ bármelyik nyelvén. Ha világsztár érkezik hozzánk, rendszerint csak memoriter próbát kér, hiszen operaházak sokaságában alakította már a szerepét, de fel kell frissíteni a tudását, és ebben egy zongorakísérő sokat tud segíteni. Engem harminckét évvel ezelőtt Szalai Miklós karigazgató hallott orgonálni és kért fel három hónapos helyettesítésre. Azóta itt dolgozom. Az Operának nagyon sokat köszönhetek szakmai fejlődésem tekintetében, hiszen olyan karmesterekkel dolgozhattam együtt, mint Lamberto Gardelli, Antonio Pappano vagy Jurij Szimonov. Ezt a fajta miliőt semelyik kulturális intézmény nem tudja biztosítani, csak a Magyar Állami Operaház.”

Salgó Tamás is sokat tud mesélni erről, hiszen 1979-ben, még Zeneakadémistaként kezdte meg munkáját az Operában. Egyik emlékezetes élménye Plácido Domingo egyik budapesti vendégszerepléséhez kapcsolódik. „Lukács Ervin vezényelte az Aidát, és a fáraót alakító énekes a bemutató előtti napon lebetegedett. Polgár Lászlót kérték fel a beugrásra, de ő soha nem énekelte Egyiptom királyának szerepét. Így tehát kettesben bevonultunk egy próbaszobába, felszerelkezve pizsamával és fogkefével, majd huszonnégy óra múlva ő kotta nélkül, teljes fáraói díszben, hibátlanul, óriási sikerrel övezve abszolválta a feladatot. Ez a példa jól megvilágítja a zenei memória és a pszichológiai ismeretek fontosságát” – állítja a korrepetitor.

Dallos Erika szerint a jó szakember ismérve az, hogy a hangszer mellől tudja irányítani az együttes vagy a rendelkező próbákat. „Ebből az aspektusból tekintve kizárt, hogy a zongorakísérő és a korrepetitor egymás szinonimájaként szerepeljen, ahogy ez gyakran előfordul. Egy korrepetitor szerencsés esetben jó zongorakísérő, de fordítva nem kell, hogy ez igaz legyen. A pályám kiskamaszként vett fordulatot, amikor szülővárosomban, Sopronban zenekar élén saját kadenciával játszottam Mozart egyik zongoraversenyét. Később sokat blattoltam és az egyik nyári szünetben Beethoven IX. szimfóniájának négykezes átiratát két délután alatt végigjátszottam az egyik pályatársammal. Kedves tanárom, Borgulya András ekkor hívta fel a figyelmemet arra, hogy ezek korrepetitori adottságok. Később az Operához kerültem, ahová a zenélés élménye máig is köt.”

Magyar Állami Operaház
Magyar Állami Operaház
Fotó: Juhász Attila / Magyar Állami Operaház

Bartal László vezénylő korrepetitor 1986 óta dolgozik az Opera kötelékében. „Karmesterként kezdtem a pályámat, majd a diploma megszerzése után rögtön felvettek az intézményhez. Azóta segítem a produkciók létrejöttét hol a billentyűk mellől, hol a dobogóról, pálcával a kezemben. A Don Giovanni- és a Szerelmi bájital-előadások különösen emlékezetesek számomra, a most futó évadban pedig az Élet a Holdon és a Pomádé király új ruhája című operák zenei megvalósításáért felelek. Amikor a debreceni Csokonai Színház és a Miskolci Nemzeti Színház zeneigazgatójaként dolgoztam, akkor is az volt a legfontosabb számomra, hogy az énekesekkel már a próbaszobában megfelelően készítsük elő a darabot, mert ez a legközvetlenebb és leghatékonyabb közeg a tanuláshoz és az összecsiszolódáshoz. Tulajdonképpen itt dől el a mű sorsa, mert ez a tudás az alapja annak, amit a rendező és a karmester tovább építhet.

Ez egy nagyon nehéz szakma, de ha felkészülten, azaz egy kielemzett és megfelelően elsajátított művel a fejemben érkezem a próbákra, az hatalmas segítséget jelent a művészek számára. Ehhez természetesen birtokában kell lenni az operák eredeti szövegének és a pontos kiejtésnek, azaz legalább négy-öt nyelv ismerete feltétlenül szükséges, a magas szintű zongoratudás pedig elengedhetetlen. A vezénylő korrepetitor legfőbb feladata, hogy helyettesítse a karmestert és előkészítse a produkciókat, ami mindig izgalmas kihívást jelent. Nagyon szeretem a munkám, és a hivatástudatomon kívül a családi szálak is Magyarországhoz kötnek. Itt szeretném kiteljesíteni az életem” – fűzte hozzá Bartal László.

Doman Katalin is hasonlóan gondolkodik, hiszen harminc éve szerződött a Házhoz, közvetlenül a karvezetés és karmesteri diploma megszerzése után. „Az Opera máig tartó szerelmem tárgya, és az egyetlen valódi lehetőségem arra, hogy azzal foglalkozzam, amihez igazán értek. A zenés színház a lételemem, szimfonikus zenekari közegben nem tudnám elképzelni magam, nőként a karmesteri szakma amúgy is behatárolt. Árokban dolgozva tudok jól működni, a színpadi lét kissé feszélyezne, így az én habitusomhoz a korrepetitori munka kifejezetten jól illik” – mondja magabiztosan. A legfontosabb tulajdonságok között elsőként a zongoratudást, és a vezénylési képességeket említi, továbbá a színpadi zenék megszólaltatásához szükséges egyéb billentyűs- (orgona, cseleszta, csembaló) és ütőhangszeres ismereteket is igen lényegesnek találja. „Végszavakat bármilyen nyelven be kell tudnunk énekelni és az új karmesterek vezénylési mozdulatait is azonnal olvasnunk kell” – teszi hozzá a kezdetben oboista karrierről álmodó muzsikus. Kollégáival egyetértve Doman Katalin is úgy látja, hogy a szakmához szükséges tudást nem lehet átadni vagy iskolában elsajátítani, csakis gyakorlati tapasztalat útján lehet megszerezni. „Aki korrepetitor akar lenni, annak át kell magát rágnia az operairodalmon. Nem mindegy, hogy kettő vagy százkettő mű van kézben. Meg kell szerezni a repertoárismeretet, más út nem létezik” – zárja a beszélgetést.

Bár jelenleg tíz fölött van az énekes-korrepetitorok száma az Operában, a nyugdíjba vonultak közül is többeket visszahívtak dolgozni, mert szerencsére bőven akad feladat. A mai napig örömmel veszik, ha a már nyugdíjasként dolgozó Katona Anikó megjelenik a Házban. „1974-ben kerültem az intézményhez, az akkori karigazgató, Nagy Ferenc szerződtetett az énekkarhoz. Harminc évig dolgoztam itt, ebből tizenhat éven át karigazgató voltam, és csak utána jöttem át a magánénekesekhez – meséli a legendás szakember, aki maga is neves zenészcsaládból származik, édesanyja korának egyik legkiválóbb zongorakísérőjének számított. – Már egészen fiatalon, akaratlanul is kitanultam a mesterséget. Eleinte szinte csak fül után mentem, de a sok év tapasztalata tudatossá tett. Ezt a szakmát nem lehet az iskolapadban elsajátítani, csak menet közben tanulható” – jegyzi meg Anikó, aki szerint a következő generáción szerencsére látszik a lelkesedés, az akarat és nyitottak a tanácsokra. „Valamifajta teljesség érzése van emögött – válaszolja arra a kérdésre, mi tartja ennyi év után is a pályán. – Jólesik kezdőkkel és nagy művészekkel is együtt dolgozni, mindig új dolgokat felfedezni. Negyvenhárom év alatt még soha nem unatkoztam.”

„Nem az a nehéz, hogy megtanulj egy operát, hanem hogy azt kézben is tartsd – teszi hozzá Hidegkuti Pálma. – November végén fejeztünk be egy Faust-szériát, ami nagyon jó feladat volt. Nagyszerű karmestert kaptunk Oliver von Dohnányi személyében. Ő igen precíz ember, minden hangot, szünetet számon kért az énekesen, és az előadások folyamán szinte együtt lélegzett velük. Ez is abban a hitben erősített meg engem, hogy ha segítjük az énekesek és a dirigens munkáját, szárnyakat kapnak!”

A cikk eredeti változata az Opera Magazin 2017. január-februári számában jelent meg.