Máté, Mirella

Az álarc alatt szinte semmi – Malkovich a Müpában

2017.04.11. 09:17

Programkereső

Az amerikai sztár a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében lépett fel a Müpában, ám kritikusunkban hagyott némi hiányérzetet a produkció.

Első pillanatban színháznak látszik. Akár dráma is lehetne, esetleg krimi. Kommandósok bukott diktátort keresnek egy elhagyott hangversenyteremben, ezúttal természetesen a Müpa Bartók Béla nevét viselő helyszínén, ahol közben Martin Haselböck Bachot játszik orgonán, előbb a d-moll toccatát, nehogy eltévesszük, lévén olyan közismert, hogy tudós zenetörténészek kétségbe is vonták a nagy mester szerzőségét, mondván, ekkora szellem aligha vetemedett ilyen fülbemászó dallamara. Ugyanott lábatlankodik egy újságírónő is, akit Sophie von Kessel alakít, a barátjával, mint később kiderül, az utóbbi csak azért jött, hogy áldozat is legyen, egy hulla folyamatos jelenlétével fokozza a drámai feszültséget.

John Malkovich a Just Call Me God című előadásban
John Malkovich a Just Call Me God című előadásban
Fotó: Posztós János / Budapesti Tavaszi Fesztivál
Tudhatjuk persze, hogy one man show-ra, egyszemélyes játékra érkeztünk.

Hamarosan meg is jelenik John Malkovich, takarítónőnek álcázva, lövöldözni kezd, ketten el is terülnek, de az is rövidesen kiderül, hogy csak a fiú halt meg, a nő és az orgonista sértetlen. Így partner is maradt a show-hoz, és a zenekíséret sem marad el.

Martin Haselböck a Just Call Me God című előadásban
Martin Haselböck a Just Call Me God című előadásban
Fotó: Posztós János / Budapesti Tavaszi Fesztivál

Valahogy így indul John Malkovich új produkciója, amely néhány héttel az eredeti bemutató után, máris Budapesten termett, a Müpa nagy hangversenytermében. Malkovich ezúttal bukott diktátorként adja a formátumos kóklert – saját magát. Kicsit megbolondított, itt-ott kiforgatott közhelyekkel igyekszik eredetinek látszani. De úgy tesz, mintha a diktátor tenné ezt. Just Call MGod, Szólíts csak istennek – mondja a cím mindkettőjük nevében. Némi kötözködő elménckedés után a már bujkáló egykori vezér hajlandó interjút adni a merész riporternőnek. Innen a műsor alcíme: a diktátor utolsó beszéde. Érthető, hogy ezek alapján az előzetesek a diktátorok természetrajzát ígérik. De amit látunk-hallunk, nem hiszem, hogy az volna.

Malkovich kettős játéka

Amit Malkovich előad, magamutogató pódiumjáték. Amikor öt évvel ezelőtt Budapesten járt, a Vígszínházban a Pokoli vígjáték – Egy sorozatgyilkos vallomásai című produkciójával, abban is összecsúsztatta önmagát a szereppel, csak azzal a különbséggel, hogy a valóságos osztrák sorozatgyilkossal, akinek a könyvét felhasználta, mégsem azonosíthattuk, azt végeredményben maradéktalanul színészetnek kellett felfognunk.

Sophie von Kessel a Just Call Me God című előadásban
Sophie von Kessel a Just Call Me God című előadásban
Fotó: Posztós János / Budapesti Tavaszi Fesztivál
Most az általános diktátorportrét felülírja az előadó önarcképe.

Színész és szerep viszonya ősrégi témája a színházi irodalomnak. Átélés és eltávolítás, azonosulás és rámutatás kettősségei szerepelnek az ilyen elmélkedésekben. Malkovich esetében azt hiszem, többről van szó. Egyszemélyes műfajában azzal a sugallattal, sőt igénnyel lép föl, hogy ne szerepjátszónak nézzük, inkább igehirdető papnak vagy prófétának, aki világra szóló felfedezésekkel, eredeti felismerésekkel szolgál, illetve azokkal ámítja közönségét, a polgárpukkasztásra évszázadok óta vágyakozó polgárokat. Kettős játékot játszik: amit a diktátor szájába ad, azt állítja is, és tagadja is. Egész magatartása meg kicsit emlékeztet Thomas Mann Cipollájára is, meg akarja igézni, hatalmába akarja keríteni, és egyúttal le is akarja leplezni közönségét. (Bár az meglehetős különbség, hogy nem őt lövik le, hanem ő lövöldöz.) Ez is ősi modell: a színész titkos, tudat alatti vágyainkat mutogatja nekünk. Nem azért, hogy rájuk ismerjünk és megriadjunk, hanem hogy általa kiéljük őket. Ez is lehetne egyfajta tisztító funkció, ha tetszik, mondhatjuk katarzisnak is.

A szerep csak álca, amely mögül kibeszél – ő maga, személyesen.

Mint ezúttal a nyitókép takarítónője. A takarítónő leplezi a bujkáló diktátort, a diktátor bújtatja Malkovichot. A diktátor, akinek egyébként még szerepneve is van – Satur Diman Cha – valójában politikai-történelmi-filozófiai előadást tart, amelyet csak föllazít, fogyaszthatóbbá próbál tenni a beszélgető társ, a zene szerepeltetése, de még inkább az egész drámainak szánt, kiagyalt szituáció, sőt történet. Merthogy a szorgosan videózó újságírónőt idővel valódi partnerré fogadja, még házasságra is lépne vele. Bár ez bizonyára már csak értelmetlen, kétségbeesett gesztus lehetne a kommandósoktól körülzárt bunkerben, ha a történetet valóságosnak fognánk fel. Értelmetlenségénél azonban alighanem fontosabb, hogy nemcsak el lehet vele tölteni legalább öt percet, hanem érzelmes, sőt érzéki árnyalatokkal is színezi az estét.

Hogy milyen eszmerendszert ad elő Satur Diman Cha álarcában Malkovich, azt nem tudnám összefoglalni. A lényeg talán az lenne, hogy az emberek kívánják a diktatúrát, vágynak rá, de hogy miért, azt nem sejthetjük. Malkovich, mint a hivatásos polgárpukkasztók általában, paradoxonokban fogalmaz, amelyek pillanatnyilag hatásosak, még szellemeseknek is tűnnek föl olykor, de azonnal kipukkadnak.

Az előadás is ez: szép, nagy, színes lufi.

Amíg fújják egyre színesebb és fénylőbb, aztán csak szakadt cafat.

John Malkovich és Sophie von Kessel a Just Call Me God című előadásban
John Malkovich és Sophie von Kessel a Just Call Me God című előadásban
Fotó: Posztós János / Budapesti Tavaszi Fesztivál

Pedig öt évvel ezelőtt színházi világnapi üzenetében erre szólította pályatársait Malkovich: „Tehetséggel és kérlelhetetlenül tanítsatok arra, hogy a maguk összetettségében értsük meg az emberi érzelmeket. Ez egy egész élet munkája, amelyet alázattal és kíváncsisággal valósítsatok meg. Kívánom, hogy tehetségetek legjavát adva – és ez is csak kivételes és rövid pillanatokban lehetséges – sikerrel fogalmazzátok meg a »hogyan éljünk?« alapvető kérdését.”

Most a Müpában nem éreztem ilyen kivételes pillanatot.