Salamon

Némedi Csaba: "A puritánok az olasz belcanto-operák ékköve"

2017.05.08. 09:37 Módosítva: 2017-05-17 19:01:49

Programkereső

Május 18-án és 21-én a Müpa Bellini utolsó operáját, A puritánokat tűzi műsorra kiváló nemzetközi előadói gárdával. Az előadást színre vivő, Bécsben élő magyar rendezőt, Némedi Csabát kérdeztük koncepciójáról.

Fidelio: Legutóbb Magyarországon Richard Strauss két operáját, A béke napját és a Daphnét rendezted Kocsis Zoltán felkérésére, most pedig egy belcanto operát, Bellini A puritánok című darabját. Melyik repertoár áll hozzád közelebb?

Némedi Csaba: Az alapvető szakmai nyitottság, kíváncsiság és érdeklődés ellenére sem titok, hogy Mozart, a híres belcanto-triász (Rossini, Donizetti és Bellini), továbbá Verdi és Richard Strauss alkotásaival foglalkozom legszívesebben, ugyanis az említett komponisták művei esetemben két felületen is érintkeznek: az operarendezés izgalmas feladata, kihívása és a privát operarajongó lelkesedése! Az említett szerzők sorát feltétlenül szeretném még kiegészíteni Meyerbeerrel, akinek munkásságával egyetemi tanulmányaim során több alkalommal is foglalkozhattam, továbbá Erkel Ferenccel is, aki sajnálatos módon saját hazájában továbbra sem számít „trendi” komponistának.

A barokk és kortárs darabok még hiányoznak eddigi repertoáromból, ami nyilván nem jelenti azt, hogy alapvetőn elzárkóznék ezen alkotásoktól, s hasonló módon szívesen rendeznék újra operettet is. 

Operaritkaságokat rendezni – mint az említett Richard Strauss-operák és jelenleg A puritánok – számomra mindig különleges kihívást, felelősséget és örömet jelentenek! Ezért nem tudok és nem is tudok különbséget tenni a két felkérés között. 

F: A darabnak talán egyik legfontosabb aktualitása a reformáció ötszázadik évfordulója, ugyanakkor mégis egy szerelmi háromszöggel találkozunk benne. Mesélnél a koncepciódról? Mire helyezed a hangsúlyt?

NCs: Való igaz, hogy

A puritánok az olasz belcanto-repertoár egyik ékköve és egyben a komponista hattyúdala is,

amit sok esetben még a zenés színházi nómenklatúra is leegyszerűsítve „történelmi operaként” aposztrofál. Ez utóbbi besorolás azonban ilyen kontextusban nem igaz. A romantikus történelmi opera az első komplexebb csúcspontját – egy évvel A puritánok ősbemutatója után – 1836-ban éri el, amikor ugyancsak Párizsban bemutatják Meyerbeer A hugenották című alkotását, amelynek librettója szintén konkrét vallási, ideológiai feszültségeket, történelmi eseményeket és azok véres kimenetelét tematizálja egy tragikus szerelmi kapcsolat vetületében. A puritánok csak részben szól történelmi kérdésekről, semmivel sem történelmibb, mint például a A trubadúr.

Fontos továbbá, hogy a darab a recepciótörténete során egy különleges aspektussal bővült. Maria Callas megjelenésével nyílt egy új interpretációs felület, amely új tendenciákat hívott életre a teljes belcanto-repertoár újraélesztésére és széles kőrű rehabilitációjára. Maria Callas nemcsak visszahódította a fenti repertoárt a dúsabb, volumenben és kifejezési eszközökben egyaránt gazdagabb hangok számára, hanem valódi katalizátorként egy napjainkig tartó belcanto-reneszánsz folyamatot indított útjára. A librettó tartalmát kiegészítve a „színház a színházban”alapelv mentén, dramaturgiai vezérfonalként

megidézzük Maria Callas szellemét a Müpa színpadán.

Mindezt azzal a szándékkal tesszük, hogy 2017-ben, negyven évvel a halála után, a Maria Callas-emlékévben is meghajoljunk a legendás görög származású primadonna assoluta művészete és művészi hagyatéka előtt. A koncepció szerint a darab elején az 1970-es évek legelején találjunk magunkat. New York-ban, a híres Juilliard Zeneakadémián vagyunk, ahol az évei számát tekintve egyáltalán nem idős, de a színpadtól már visszavonult Maria Callas tartja híresen hírhedt mesterkurzusait...

F: A Müpa az adottságai révén úgynevezett félig szcenírozott előadásokat tesz lehetővé. Ez megköti az alkotó kezét, vagy inkább szabadságot ad?

NCs: Noha a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem nemzetközi mércével nézve is a legkiemelkedőbb és legmodernebb koncerttermek egyike, lehetetlen és naiv elvárás lenne teljesen szcenírozott változatban gondolkozni, hiszen erre sem a terem színpadtechnikája, sem a rendelkezésre álló próbaidőszak nem ad kellő teret és lehetőséget. Ebből a szükségből oly módon kovácsolunk erényt, hogy a darab minden közreműködőjének maximális felkészültségére és professzionalitására támaszkodva, mellőzve a kísérletező, időigényes színházi műhelymunkát feszes tempóban, konkrét elképzelések alapján és maximális koncentrációval dolgozunk.

F: Nemrég jelent meg nemzetközi terjesztésben egy könyved Ágai Karoláról. Mióta foglalkozol az énekesnő munkásságával és mire fókuszál a könyv?

NCs: Sarkalatosan fogalmazva azt kellene mondanom, ha nem ismerem meg általános iskolás koromban Ágai Karola művészetét és később személyesen magát a művésznőt is, akkor feltételezem, most nem beszélgetnénk a hamarosan bemutatásra kerülő Bellini-operáról sem. Kulcsélményként, inspirációként – mind művészi, mind emberi vonatkozásban – és mai napig legkedvesebb operaénekesnőmként immáron évtizedek óta része életemnek. A könyvben – zenés színházi kutatásként – Ágai Karola Erkel-interpretációival foglalkoztam, különös tekintettel a művésznő Melinda-alakítására, hiszen nem kevesebbet, mint ezen szerep XX. századi rehabilitációját köszönhetjük neki. Egy ilyen jellegű kutatómunkát tulajdonképpen lehetetlen befejezni, ezért hosszútávú terveim között szerepel később egy második könyv kiadása is, ami nem csak és kizárólag Ágai Karola művészetével, hanem operaházi pályafutásán keresztül megvilágítva a budapesti operajátszás 1955/57-től 1983-ig terjedő időszakával foglalkozik.