Cecília

Kesselyák Gergely: „A műfaj határait feszegetjük”

2017.05.11. 08:54 Módosítva: 2017-05-11 12:00:57

Programkereső

Június 16. és 25. között rendezik meg a Miskolci Bartók Plusz Operafesztivált, amely idén talán még nagyobb hangsúlyt fektet a kortárs bemutatókra, mint eddig. Kesselyák Gergellyel, a fesztivál igazgatójával az idei koncepción kívül a rendezői színházról és a kortárs népopera hiányáról beszélgettünk.

– Nagy fába vágja a fejszéjét idén a Bartók Plusz Operafesztivál, hiszen hangsúlyosan vannak jelen idén a kortárs operák. Veszélyes a terep? Lehet a kortárs zene mindenkié?

– Az eredeti Bartók Plusz koncepciót – amikor még egy név társult Bartóké mellé – a fesztivál alapító igazgatójaként én dolgoztam ki, és amikor felvázoltam néhány címet, úgy gondoltam, hogy nyolc-tíz fesztivál hozható létre ebben a koncepcióban, így nem lepődtem meg, amikor ismét felkértek a fesztivál vezetésére, hogy kialakítsunk egy új koncepciót. 2012-ben történt meg ez a váltás, azóta tűzünk műsorra egyre több kortárs darabot is. Az első koncepció abból alakult ki, hogy

Bartók az a minőségi márkanév, amelyre külföld oda tud figyelni, a mellette lévő népszerű szerzők pedig – Verdi, Puccini, Mozart stb. – vonzzák a magyar közönséget.

Azóta az Operaház, az Erkel Színház és a Müpa is egyre több különleges produkciót, világsztárt hoz el Magyarországra. Az operafesztivál a hazai nézőknek nem fog tudni újat mondani egy középkategóriás Verdi-előadással. Természetesen a régi koncepció jó volt arra, hogy egy pezsgő fesztiválélet beinduljon és fölfigyeljen ránk a világ, de ha tartósan fenn akar maradni Miskolc az opera világtérképén, akkor tudnia kell mondani valamit az operavilág számára, nem elég csak ismételgetni a meglévő dolgokat.

Az egész pályámat az motiválja lassan huszonöt éve, hogy kell, hogy legyen sokak számára fogyasztható kortárs zene, mert ha nincs, akkor az emberiségben ma is meglévő zenei igényt lecsapolja az ún. popzene vagy könnyűzene, amelyek között ugyan szintén van minőség, de

a mi küldetésünk mégiscsak az opera műfaja, aminek a dallamait valaha a péklegény is fütyülte az utcán.

Ezt kellene visszaállítani, vagyis a zeneszerzőknek meg kellene találniuk a módját, hogy értékes, egyszersmind népszerű legyen egyszerre. Mozart, Verdi és Puccini mind képes volt erre. Öt éve e körül forog a mi világunk: harmadszorra hirdettük meg az operaíró versenyt, van egy hét pontból álló kiáltványunk, ami olvasható a honlapunkon, és ami egyfajta szakmai ajánlás a zeneszerzők felé, hogy hogyan lehet ma olyan népszerű egy opera, mint egy musical, de a receptet a szerzőktől várjuk.

Az elmúlt évekhez képest tavaly nagyot ugrott a költségvetésünk és el tudtunk kezdeni komolyabban gondolkodni. Idén sikerült először olyan programot összeállítani, ami száz százalékosan tükrözi a hat éve történt koncepcióváltást. A műfaj határait feszegetjük, hiszen lesz ragtime-operánk, tangó-operácskánk, musical-operettünk, opera musicalünk, daljátékunk. De aki ezen kezd megbotránkozni, annak máris mondom, hogy gondoljunk bele, Monteverdi Orfeójától Bartók Kékszakállújáig mennyi minden belefér ebbe a műfajba. Mozart Varázsfuvoláját a bemutató korában például operettnek hívták.

Hogy veszélyes-e a terep? Azzal, hogy ezt a kérdést föltetted, el is mondod, hogy mekkora szükség van az operafesztivál küldetésére, tudniillik, ha a kortárs zene szót meghallja egy normál ember, görcsbe rándul, kikapcsolja a rádiót, minél messzebbre fut a jegypénztártól. Ez az elmúlt száz év kultúrpolitikájának legnagyobb hibája. A magaskultúrát megpróbálták szánt szándékkal elefántcsonttoronyba pozicionálni, ami az egykori döntéshozók szerint csak akkor lehetett jó, ha kevesek számára elérhető vagy befogadható. Ez egy borzasztó dolog, és a zenészek 95%-a így érzi. De a trendek nem ezek. Nehogy azt gondoljuk, hogy a zenekarok szívesen játszanak olyan kortárs zenét, amitől elmenekül a közönség. Persze mindenkinek más a tűréshatára, de a nagy mesterek értettek ahhoz, hogy mindenki megtalálja az örömöt a zenében:

Mozart tudott a saját fülével hallani, és egyben a közönség fülével gondolkozni.

Ugyanezt tudta Verdi és Puccini is. Az elmúlt száz évben a szerzők elkezdtek egymást túllicitálva csak a saját füleikre hagyatkozni. Egy zeneszerző többlettudása azért van, hogy létre tudja hozni azokat a műveket, amelyeket a közönség meghallgat, mert nem egymás számára kell komponálni, vagy legalábbis nem csak. Meg kell tanulni a mesterséget. Mondok egy példát: én kisrepülőgépet vezetek, és ha sétarepülésre kell vinni az embereket, az egy pilóta számára dögunalom – fölszállunk, egyenesen fogjuk a kormányt, kis bedöntéssel megmutatjuk felülről a szegedi Dóm teret. Aki folyton repül, annak az az érdekes, ha csinálhat egy bukfencet, egy nagy bedöntésű fordulót, vagy egy leborítást. De ettől az utas lehet, hogy rosszul lenne és elájulna. Nem azt kell csinálnia egy szakembernek, ami saját maga számára izgalmas.

Szóval veszélyes terep a kortárs zene, az említettek miatt, de ennek a tendenciának a visszafordításán dolgozik a fesztivál. Nehéz munka, de föl kell vállalni. Persze nem akarok frontokat nyitni, hiszen van olyan kortárs zene, amely mintegy műhely, kikutatja a zene új útjait, erre is szükség van, de ne csak ilyen legyen. Az útkereső, kevesek számára érthető kortárs zene mellett léteznie kell populáris kortárs klasszikus zenének is.

– A veszély még kettősnek is tűnik, hiszen azontúl, hogy kortárs művekről beszélünk, amint utaltál rá, maga az opera műfaja is egyfajta úri szórakozásként él az emberekben, különösen a fiatalok körében. Mennyire fontos és mennyire lehetséges a közönség fiatalítása?

– Nyilvánvalóan a fiatalítás mindig és mindenkinek fontos, hiszen ők a jövő közönsége. Ha ők most nem jönnek, a gyerekeik valószínűleg még kevésbé fognak. Én nem látom annyira tragikusnak a helyzetet, ahogyan ezt divat mondani. Itt is van egy szakadék, hiszen vannak olyan fiatalok, akik hallani sem akarnak róla, de pont az internethasználat kapcsán nagyon sokan elkezdenek új dolgok iránt érdeklődni, hiszen nem lehet egész nap a telefont nyomogatni a fotelben. Nagyon érdekes előadást hallgattam nemrég: Zsoldos Dávid mesélt arról, hogy szerinte azért lesz nagyon jó helyzetben hamarosan a művészet, mert elérünk majd oda a gépesítések kapcsán, hogy számtalan embernek rengeteg szabadideje lesz, és az opera egy jó mód a szabadidő értékes eltöltésére. A lemezek, CD-k megjelenésével azt gondoltuk, hogy véget ér a koncertélet. Nem ért véget, sőt a stúdiófelvételeknek lett vége: a piacon ma már leginkább az élő előadások felvételeit keresik. Reméljük, az is visszafordítható, hogy az opera, a klasszikus zene olyan elit műfajnak számítson, amit csak kevesen tudnának fogyasztani.

– Puccini vagy Verdi nevére könnyen jön a közönség, de a fiatal kortárs szerzők nem biztos, hogy hasonló jegyvásárlásokat generálnának. Mire kell odafigyelni, mennyire fontos a kommunikáció?

– Nyilván arra nincs idő, hogy valamit elmondjunk vagy megmagyarázzunk. A marketingben annak van esélye, ha akkor is betalál egy óriásplakát, amikor 130-cal suhanunk el mellette az autópályán. Egy Verdi Otello nyilván betalál, mert ismerik, Mátyássy Szabolcs Scaevola című operájáról már ez nem mondható el. Nyilván marketing-bravúr, hogy ebből mit lehet kihozni. Engem kicsit frusztrál, hogy a mai világban ennyi mindennek ekkora dömpingje van, sok mindennel kell versenyezni, bizonygatni kell, hogy miért jó az, amit csinálunk. Én nem tudom megmondani erre a választ. Sok kiváló marketing szakemberrel dolgozik a fesztivál és próbáljuk összerakni, hogy mi a fontos. Nyilván,

ha Rost Andrea szerepet vállal Mátyássy Szabolcs darabjában, az garancia lehet arra, hogy az valami klassz dolog lesz.

Nagyképűség lenne brandről beszélni, de bizalomról talán már lehet, így a közönség fogja tudni, hogy a fesztiválon milyen kortárs zenét kaphat.

– Richard Strauss Capricciója a régi kérdést feszegeti: vajon a szöveg vagy a zene fontosabb? A közönség inkább a rendezői színházat vagy továbbra is inkább a zenét keresi manapság az operában?

– Szerintem a rendezői színházat nem keresi senki, az egy pótcselekvés. Én is rendezek, nekem is tetszik a rendezői színházból sok minden, de ennek ellenére is így gondolom. Verdi annak idején megírta az operáit egymás után, és még az énekesnek sem merték korábban odaadni a kottát, nehogy a péklegény hamarabb fütyülje az áriákat, minthogy lement volna a premier. Senkinek sem jutott az eszébe rendezői színházat csinálni a Rigolettóból, mert mindenki a darabra volt kíváncsi: arra, hogy mit írt le Piave, mi a történet, mi a szöveg és a zene.

Aztán a közönség várta a következő darabot. Állandó volt a kíváncsiság és élő műfaj volt az opera.

Az elmúlt száz évben már nem ír Verdi egy következő Traviatát. Az új szerzők új Traviatái nem érdeklik a közönséget, mert nincs kortárs népopera, mindenki érzi, hogy valami újat kell csinálni, ezért a Traviatát áthelyezik az atomtámadás korszakába. Érdekes lehet ez persze, de pótcselekvés, ami azért jön létre, mert nincs mai Traviata, amire kíváncsiak lennénk. Ha egy százötvenéves darabot játszunk, de nem akarunk múzeummá válni, akkor valamit ki kell találnunk. Érdekes módon általában nem az áthangszerelés jut az emberek eszébe, pedig szerintem a Don Giovanniból igazán jó gótikus kemény rockot lehetne létrehozni. Persze ez is pótcselekvés, de érdekes kísérlet, ami Mozart zsenijére világítana rá: kiderülne, hogy rockban is ő a legjobb. A rendezések kapcsán szerintem arra a gyerekre is gondolnunk kell, aki most látja életében először az adott darabot, tehát magát a művet akarja megismerni.

– Nehezet kérdezek egy fesztiváligazgatótól, de ha valaki csak egy napra tud lemenni, melyik legyen az és miért?

– Ezt annyira nem tudom, hogy nem is akarom megválaszolni. Beszélgetésünk elején elmondtam, hogy mennyire színes az opera műfaja, és az a válogatás is, amit mi felvonultatunk, így inkább azt mondom, hogy ha valaki egy napra akar lejönni, akkor picit szánja rá az időt, hogy utánanéz a honlapunkon, hogy melyik darab az, aminek az irányzata őt legjobban érdekli. Hiszen hiába mondom valakinek, hogy jöjjön ragtime-operát hallgatni, ha eleve nem szereti a ragtime-okat, vagy hogy hallgassa meg a Torre del Lago-i Puccini Fesztivál vendégjátékát, ha mondjuk nem kedveli Puccinit. Ez egy gyönyörű vadvirág-csokor, amelyben a műfaj határait feszegetjük, de hogy ezek közül melyik a legszebb vadvirág, azt nem tudom megmondani. Mindenki válassza ki magának azt, ami neki a legjobban tetszik. Mindegyik más és pont ez a másság adja a csokor összetartozó szépségét.

Látogasson el az operafesztivál honlapjára!