Levente, Irén

Újra elszabadul a káosz az operában, de ezt szeretni fogja

2017.06.03. 14:16 Módosítva: 2017-06-04 14:10:11

Programkereső

Egy hentes, hátában húsvágó bárddal, egy tolószékes tánctanár és pár agyonlőtt kottalap. Újra az Operaház színpadán Richard Strauss Ariadnéja.

Az Ariadné Naxoszban (vagy Naxos szigetén) keletkezése legalább annyira izgalmas, mint maga a mű. Az eredeti változat Moliére Úrhatnám polgárához készült levezetésként, végül öt évvel később egész estés opera lett belőle, prológgal és Moliére nélkül. A szövegíró, Hugo von Hofmannstahl és Richard Strauss együttműködése azonban korántsem volt konfliktusmentes: a librettista hol a dicsérő szavakat, hol Strauss elköteleződését, máskor az alkotótársi hűséget hiányolta, miközben a „felületes muzsikus” épp nikotinfüggőségével küzdött és békítette őt.

Hofmannstahlnak és Straussnak más elképzelései voltak a témáról:

míg az előbbit Ariadné és a hűség, az egyetlenhez fűződő örök szerelem izgatta, addig a komponistát inkább Zerbinetta, a commedia dell'arte színésznőjének alakja fogta meg, akit koloratúr szopránként képzelt el. Hofmannsthal végül levélben vázolta fel értelmezését, melyet Strauss kevesellt. „Gondoljon a közönségre és – a kritikusokra” – könyörgött a librettista.

Az Ariadné Naxoszban szereplői
Az Ariadné Naxoszban szereplői
Fotó: Nagy Attila

Ennek fényében már nem csoda, ha Anger rendezése könnyen lesöpri a Strauss-Hofmannstahl párost a színpadról, s helyébe a maga (konstruktív) káoszát állítja. Nem mást látunk, mint egy vég nélküli, kevéssé rendszerezett ötletbörzét, mely éppúgy szólhat a szerelemről, mint a művészetről vagy a szexualitásról.

Anger a közönség felé továbbítja az értelmezés focilabdáját.

A prológ háziura két előadást akart megnézni egyszerre, s ez lett belőle; kéretik most valamit a tisztelt nézőnek is kibogozni az éneklő kalauznők, a féltucatnyi meztelen férfi tömegéből, az öngyilkos komornyikból és a többiből. Ebben az operában minden paródia és kudarc: a hentes hátában bárd, a tánctanár tolószékes, a komponista saját kéziratát végzi ki, és az elitművészetről hisztizik.

Anger minden pillanatban eltereli a figyelmünket, csontot dob nekünk ide, pecsenyét oda, s ha valaki már belemerülne Ariadné szenvedésének tragikumába, nyomban felvillan egy burleszkszerű kisfilm. Vagy három polipkar, női lábak között. A kusza rendezés korántsem az ördögtől való (főleg ha arra gondolunk, hogy az opera keletkezésében is ellentmondásos; jó példa erre a komponista áriája, mely Hofmannstahl szövege szerint emelkedett, Strauss megzenésítése viszont már paródia). Angert nem vádolhatjuk a gondolatgazdagság hiányával.

Beszéltek már és beszélni is fognak Anger Ariadnéjáról, és [pici spoiler] a fű is kinő azok előtt, akik megvárják a végét.

Az előadást június 16-án, 18-án, 20-án és 22-én láthatja a nagyérdemű az Operaházban.