Előd

Mátyássy Szabolcs életet csókolt az operába

2017.06.22. 12:22

Programkereső

Zenetörténetet írtunk-e tegnap este a Scaevolával? Miért szörnyen nehéz Mátyássy Szabolcs dolga, és szívünkbe zárhatunk-e egy kortárs operát? Kritika a Bartók Plusz Operafesztivál előadásáról.

Az operát gyakran „csúfolják” a műfajok csúcsának, pedig számszerűen kevesebb operát hallgatunk, mint amennyi filmmel, regénnyel vagy színdarabbal találkozunk. Ilyen módon nem is csoda, ha az opera szép lassan érinthetetlenné vált – az új művek helyett az énekesek kultuszáról és a halott operaszerzők magasztalásáról szól az egész, nem is ok nélkül: Mozart, Verdi, Wagner és a többiek magasra tették a lécet. Ugyanakkor Richard Strauss óta nem nagyon született opera, amit igazán a szívünkbe zártunk volna.

Mit csináljon ilyenkor egy operaszerző, főleg, ha magyar, és Bartók nyomasztó örökségével is meg kell birkóznia? Írjon operát külföldre, ahogy Eötvös Péter teszi, aki végül is olyan fészekben költ tojásokat, ahol nem tanyázik? Vagy írjon anti-operát (ami végül is anti-anti-operává válik), mint Ligeti György?

Mátyássy Szabolcs új művének, a  Scaevolá nak nem könnyű utat találni, engem viszont a bemutató előtt, a Miskolci Nemzeti Színház nézőterén a helyemet elfoglalva átjár az a butuska kíváncsiság, hogy

vajon zenetörténelmet írunk-e az este?

Azt hiszem, máshogy nincs is értelme ennek nekiállni.

A Scaevola jó opera. A színpadi műfajok királynőjeként az opera legyen zsigeri, monumentális, elemi erejű és örök érvényű, ez a mű pedig – örömmel állapítom meg – ezek mindegyikének megfelel. A történetet a legfontosabb emberi motívumok járják át – szerelem, ösztönös szexualitás, halál, fenyegetettség, félelem és bátorság –, melyek jól szerveződnek egységgé, és tétet adnak az egész sztorinak. Gyönyörködni lehet a zenében: libabőrös leszek a kórusszámoktól, az áriák pedig komoly érzelmi és drámai töltetet hordoznak. Ezt az élményt csak emelte a Miskolci Szimfonikus Zenekar és az Á la cARTe kórus (vezényelt Sándor Szabolcs). Éppen egyórás az opera, de annál súlyosabbnak érződik.

Mégis, a csúcsponttal van a baj: miután Plamen az ellenséges táborba ér, rövidesen elfogják. Borya, az állatias megjelenésű fővezér vallatni kezdi őt, Plamen viszont nem árulja el a népét. A tűzbe teszi a kezét, Borya pedig megretten a bátorságtól, és másnap elvonul a seregével. Kár, hogy a kulcsmomentum mind zeneileg, mind dramaturgiailag súlytalan: miután látványosan felgyullad a díszlet egyik eleme (egy pillanatra az is megfordul a fejemben, hogy baleset történt, ég a színház), Plamen alig pár másodpercre teszi a tűz közelébe a kezét – a nézőnek ideje sincs felfogni a pillanat súlyát, már túl vagyunk a csúcsponton. Meghallgattam volna egy nagy, hatásos áriát a főhőstől, pár hatalmas crescendót és a többi. (Nem véletlenül haldoklik az operában mindenki negyed óráig. Úgy a hatásos.) A mű végén Mirella felakasztja magát, de a befejezés hatásosságát az ügyetlenül kivitelezett akasztás tompítja.

Az sem segít a művön, hogy helyenként a szöveg kifejezetten blőd („Mondd, hát ki vagy?” „A végzeted.”). A rendező, Almási-Tóth András munkája nyomán viszont a zenei és a színpadi történések szerves egységbe fonódnak. Ősi energia árad a színpadról, gördülékenyen váltakoznak a jelenetek: közösség, egyén, tömeg, magány, törzsi rítus és személyes, belső küzdelem, ami a közösségben zajlik, tükröződik az emberben, és ami az emberben zajlik, ott lesz a közösségben – régi recept, és működik. Ugyanez a viszonyrendszer dominál a díszletekben és a jelmezekben: előbbi Rákay Tamás és Safranek Zita, az utóbbi Márton Richárd munkája. Barta Dóra készítette a koreográfiát, amely rendkívül dinamikussá tette a mű összképét.

Nem kerülgetem: ez az opera jobb énekesi gárdát érdemelt volna.

Nem volt erős a férfitöbbség: Tötös Rolandnak Plamen szerepében kiemelkedő pillanatai voltak csupán, de ennyire sem tudott meggyőzni Erdős Attila (Baldo). Cseh Antal már csak a fizikuma miatt is erőteljes jelenség, de hamisan intonál. Az pedig végképp kényelmetlen, ha Tóth Pál Mátyás szólamát a szájáról kell leolvasnom. Horti Lillát viszont érdemes ünnepelni: színpadra termett, különleges tehetségű drámai szoprán, és minden megjelenése az opera legjobb pillanatait jelenti. Annál nagyobb csalódás volt a húzónév, Rost Andrea jelenete, aki kottából énekelt egy zárt számot, melynek a szövegét nem lehetett érteni, és inkább megakasztotta a cselekményt.

A Scaevola egyébként inkább lelkes fogadtatásra talált, és ha színpadra kerül újra, feltétlenül ott leszek. Némi újragondolással ez a mű a magyar operairodalom egyik ékkövévé válhat.