Kelemen, Klementina

Orosz mese Kaliforniából

2017.06.29. 12:09

Programkereső

A Doktor Zsivágó musicalváltozata a Győri Nemzeti Színházból érkezik a Margitszigetre június 30-án és július 2-án. Kritikusunk még Győrben látta az előadást, aminek beharangozójával több problémája is akadt.

A győri színház műsorfüzete apró hibákkal kezdődik. Már azt sem értem, miért írják az orosz író nevét angolosan Boris Pasternaknak. Az író neve minden hiteles helyen a Világirodalmi kisenciklopédiától a Wikipédiáig a magyar átírási szabályok szerint Borisz Leonyidovics Paszternakként szerepel. De ez csak helyesírási kérdés. Az viszont már tárgyi hiba, hogy a Zsivágó útja Győrig című passzus szerint az író „1957-ben Zsivágó doktor címen adott ki regényt (...) a mű hamarosan több nyugati országban is megjelent...”. Ha így lett volna, nem lett volna semmi baj. A baj, a botrány abból eredt, hogy az író nem adhatta ki 1948 és 1955 között írt hatalmas művét, hanem az csak nyugati országokban jelenhetett meg, először Olaszországban, és így ítélték oda érte a Nobel-díjat. Paszternak tehát nem kiadta, hanem kicsempészte külföldre, nyugatra hazájában kiadhatatlan kéziratát. Néhány évtizeddel korábban minimum tíz év Gulagra, ha nem tarkólövésre számíthatott volna ezért.

Hruscsov idejében – fiatalabbaknak bizonyára ez a név éppúgy nincs meg, mint az orosz nevek magyar átírása – a választási lehetőség, hogy vagy elhagyja a Szovjetuniót, vagy lemond a Nobel-díjról, tulajdonképpen diplomatikus, sőt szinte humánus eljárásnak számított. Hogy mi baja lehetett a szovjet pártvezetőknek a regénnyel, az ma már nehezen felfogható: talán az zavarta a funkcionáriusokat, hogy nem a bevett forradalmi romantika sémái jegyében ábrázolta a forradalmat és a szovjethatalom első éveit. Egyébként a fent idézett mondattöredékben egy másik bájos furcsaság is van: a „Zsivágó doktor címen adott ki...” Az író természetesen az európai nyelvekben szokásos sorrendet használta, a címet a regény fordítója, Pór Judit fordította át helyesen magyarra, ám hiába, mert a film forgalmazói erről éppúgy nem vettek tudomást, mint most a musical színpadra állítói.

Mindez persze nem érinti a regényből készült musical érdemét, de azért jó tudni. A musical változat – szövegkönyv: Michael Weller, dalszövegek: Michael Korie és Amy Powers, zene: Lucy Simon – a szokásoshoz képest lényegében fordított utat járt be.

Nem a Broadway-n és nem is a West End-en született és onnan hódított, hanem Kaliforniában mutatták be,

aztán Ausztráliában és Szöulban játszották, majd a Malmöi Operában, és csak mindezek után, 1915-ben jutott el a Broadway-re. Innen Győr már csak egy ugrás, nem is beszélve a Margitszigetről, ahol a közeli napokban láthatjuk.

Borisz Paszternak regénye egyébként, ha lehámozzuk róla a hatalmasan áradó történelmet, valóban alkalmas musical alapanyagának, nem csoda, hogy nem kerülhette el a klasszikusok és egyéb sikerművek sorsát. (A megfilmesítést most ne is említsük.) Van benne két egymásba fonódó szerelmi háromszög. A doktornak felesége van, de Larát szereti, Larának férje van, de a doktort szereti. A regényben sem csak a történelem árja sodorja a szereplőket, de az érzések zűrzavara is, bár gazdagabban motiválva. Gyerekkoromban esztéták még fönnakadtak volna a cselekmény epikus természetének színpadidegenségén, de mára már ők is megszokták Brecht lassan évszázados (de legalább kilencvenéves) találmányát, az epikus színházat.

A győri színpadon Forgács Péter rendezésében erős sodrással, de áttekinthetően, követhetően árad daltól kettősig, kettőstől kórusig a mese, pontosabban az érzelmes és drámai párbeszédek, jelenetek sora. Romhányi Ágnes fordításában rutinosan gördül a magyar szöveg. Bátonyi György díszlete lényegében egy forgóra szerelt hídféle, amelynek egyik oldala lépcsős, így betöltheti a kötelező operettlépcső funkcióját is, de lehet bármilyen magaslati hely is, alul viszont sikátor, átjáró, búvóhely. Szembe fordítva és három lámpafénnyel kivilágítva még közeledő vonatnak is megteszi. Két oldalt hatalmas, befalazott ajtókeretek emlékeztetnek előkelőségre, gazdagságra. Tordai Hajnal ruhái nem idézik a történelmi múltat, inkább általában emlékeztetnek a kopottas, elszegényedett, leegyszerűsödött, sokszor lepusztult huszadik századra. Larát, a hősnőt, illetve primadonnát kék ruhájáról bizonyára még az utolsó sorból is mindig könnyű azonosítani.

A főbb szerepekben kettős szereposztás mutatja, hogy a színház számít a kiszámítható sikerre.

Larát, amikor én láttam az előadást, Tóth Angelika adta, karcsún, törékenyen és nagyon szőkén, szép énekhanggal. Fejszés Attila igazi bonvivánnak kissé vaskos alkata kölcsönöz némi eredetiséget is a polgárháború megpróbáltatásai és a nők között vergődő, rokonszenvesen jámbor orvos és állítólag körülrajongott költő alakjának, a dalokat ő is hatásosan szólaltatja meg. Komarovszkijt, a Larát elcsábító nevelőapát így jellemzi a műsorfüzet: „szenvedélyes férfi, a nők megszállottja, uralkodik a környezetében élők felett”. Igazgatónak való szerep. Forgács Péter árnyalatnyi pitiánerséget is kölcsönöz neki. Nagy Balázs elhitető erővel játssza Lara köz- és önveszélyes, a hivatásos forradalmári szerepbe beleőrülő férjét.

A mikroportoknak is hála megbízhatóan szólnak a dalok, a zenekar is becsülettel teszi a dolgát, a szokvány musicalekét meghaladóan ötletes, helyenként oroszosra vagy vélten oroszosra vett muzsikát eleven erővel szólaltatja meg. A siker nem maradhat el. Bizonyára a Margitszigeten sem.