Tekla

Az opera régen hatalmas buli volt, ma meg csak ülünk a sötétben

2017.07.03. 15:25

Programkereső

Az opera fénykorának közönsége evett, ivott és beszélgetett Verdi operái alatt, mégis tudta, mikor kell ünnepelni egy új művet, és mikor kell színpadra kérni a szerzőt. Hogyan zajlott egy operaelőadás egykor, és hogyan zajlik ma?

Theodor Adorno zeneszerző, filozófus, szociológus és esztéta egyike volt azoknak, akik a 20. században feltették a kérdést: miért veszítette el az opera a társadalmi funkcióját? Burgeois Opera című cikkében leírta, hogy az opera hatása és érvénye a mai társadalomban periférikus, az operaház pedig olyan lett, mint egy múzeum, amely azért működik, hogy megőrizze a régi nagy műveket.

Lully Armide című operájának bemutatója a Palais-Royalban, 1761-ben. Gabriel de Saint-Aubin munkája. Bostoni Szépművészeti Múzeum.
Lully Armide című operájának bemutatója a Palais-Royalban, 1761-ben. Gabriel de Saint-Aubin munkája. Bostoni Szépművészeti Múzeum.
Fotó: Wikimedia Commons

Miért vonzz ilyen kevés embert az opera? Túl nehéz a kortárs zene? Vagy azért, mert a nagy repertoárdarabokat ismételjük újra és újra?

És miért ül a közönség sötétben?

Ha összehasonlítjuk az opera fénykorát, a 18-19. századot a mai korral, hatalmas különbségeket látunk: a mai állapotokhoz nehezen alkalmazkodik a közönség, és más magatartású nézőknek írtak a nagy bel canto komponisták is. A szigorú szabályok miatt sokan úgy érzik, nem tudnak eleget, nem elég műveltek vagy mélyek ahhoz, hogy az opera élményében részt vegyenek.

Az olasz opera hatalmas buli volt

Itáliában az emberek beszélgettek, flörtöltek, ettek, ittak és kártyáztak, az operaház pedig az egyik legfontosabb közösségi tér volt. Az itt megjelenők társadalmi státuszukat és érdeklődésüket is jelezték jelenlétükkel azontúl, hogy kíváncsiak voltak a zenére. Egy angol úriember például felháborodottan számolt be a San Carlo-i operaházban tapasztaltakról:

A tömeg nevetgélt és beszélgetett az előadás közben...

Kicsit viselkedett csak jobban a milánói Scala közönsége, ahol viszont a szerencsejátékokat is engedélyezték. A 19. század végén viszont betiltották a házban a ráadásokat, és a nézők nem tapsolhatták vissza egynél többször a sztárokat. 1887-ben, Verdi Otellójának premierjén az előadás negyed kilenckor kezdődött és jóval éjfél után fejeződött be, és a házszabályokat is megtörte lelkes hallgatóság. A zenét többször tapssal szakították félbe, és Verdinek számos alkalommal meg kellett jelennie a színpadon – természetesen hatalmas üdvrivalgás közepette.

Az opera zenei nyelvét a hőskorban értették az emberek, és imádták kedvenc zeneszerzőiket, Verdit, Bellinit és Rossinit. De mi változott meg azóta ennyire?

Hé! Ki kapcsolta le a fényeket?

Wagner többet tett bárki másnál, hogy az emberek teljes egészében figyeljenek az operára. A Bayreuth-i operaház úgy épült meg, hogy a nézők minden helyről tökéletesen lássanak, a nézőtérről eltűntek a fények. A zeneszerző egyik írásában kifejtette, hogy az opera egy kiválasztott réteg műfaja, és elvárta, hogy a nézők teljesen belefeledkezzenek a drámába.

Wagnernek természetesen igaza volt, az operát csak úgy lehet a legteljesebb mértékben befogadni, ha másra nem figyelünk. Ugyanakkor többek között ő volt az, aki után az opera egészen megváltozott.

A közönség azelőtt úgy érezte, hogy ők irányítják a színpadot, ezután viszont a színpadról irányították őket,

a műfaj pedig ama bizonyos elefántcsonttorony tetejébe került. Így került az opera a csúcsra, és paradox módon rögtön válságba is.

Az opera ma

Egy mai este az operában egész más élmény ma, mint az elmúlt évszázadokban. Többek között eltűnt az új művek bemutatásának az izgalma, és a közönség a kedvenceit követeli: a Bohéméletet, a Traviatát és a Varázsfuvolát – hogy csak néhányat említsek. Az újdonság iránti igényünket pedig vadabb, szokatlanabb rendezésekben éljük ki.

Az opera közönsége pedig többnyire konzervatív,

akik számára elsődleges fontosságú a régi értékek megtartása és a szociális rend fennmaradása. Az operaház olyan lett, mint egy templom, a különbség csupán annyi, hogy Isten helyett Puccinit árasztják el imádattal – vagy legalábbis kultikus tisztelettel. Persze a konzervativizmussal nincsen baj, de olyan intenzív műfajfejlődés, amilyenben az operának korábban része volt, egy ilyen környezetben nem képzelhető el.

A Garnier Opera lépcsője. Louis Béroud festménye.
A Garnier Opera lépcsője. Louis Béroud festménye.
Fotó: Wikimedia Commons

Ez a gyakorlat persze magasabb művészi színvonalat eredményezett a színpadon, szinte tökéletes produkciók jönnek létre estéről estére, a közönség viszont egy VIP-klubbá változott, ahol tudni kell, melyik ária után illik és szabad tapsolni, ahol 3-4 órán át mozdulatlanul kell figyelni és a szöveg olasz, német vagy francia.

Herbert Lindeberger, az Opera – Egy különleges művészet című könyv szerzője úgy véli, hogy ennyi idő valóban rendkívül hosszú, de nem biztos, hogy a zeneszerző úgy komponálta őket, hogy a közönség minden egyes hangra figyelni fog majd. Tudjuk, hogy Verdi, Puccini és a többiek fantasztikus zeneszerzők voltak. Hogy miért? Ezek a zeneszerzők tudták és érzékeltek, mi az, ami érdekli az embereket, és mi az, amivel megragadhatják a figyelmüket. Nem tekintették a művészi szabadság csorbulásának, ha közönségkedvenc áriákat „kellett” írniuk, hiszen úgy vélték, a mű csak a hatásában bontakozik ki igazán.

Az opera elválaszthatatlan a közönségétől.

Nem hiszem, hogy gumicukrot és sört kellene árusítani az Ybl-palotában előadás közben, vagy hangos beszélgetéssel jeleznünk unalmunkat egy-egy Wagner-felvonás közben. De vizsgáljuk meg, hogy miért járunk operába, és mi érdekes ebben a műfajban. Tapsoljunk, fütyüljünk és bravózzunk, ha tetszik az előadás, ne ünnepeljünk illemből és beszélgessünk az előadásról a szünetben. Közben pedig ne feledkezzünk meg róla, hogy egy zajos bárban énekelni semmivel sem könnyebb, mint operaszínpadon. Sőt, az előbbi helyen még a közönség figyelméért is meg kell küzdeni. Viszont ha ez sikerül, tűpontosan tudni fogjuk, mi tetszik a közönségnek. Csakúgy, mint Donizetti, Verdi és a többi nagyok.

A cikk Lindsay Michael 2004-es Why We Should Ditch the Concert Hall and Hit the Bar című írása alapján készült.

Ez a cikk a Koktélparti című sorozat része. Ön is járt már úgy, hogy meghívták egy elegáns koktélpartiba, ahol csupa sznob és nagyvilági ember mulatta az időt, de Ön csak bután állt a sarokban, mert nem tudott miről beszélgetni? Nos, ennek vége! Vágjon fel előttük azzal a sok mindennel, amit itt olvas!