Katalin

Ezek a zeneszerzők nem szégyellték a másságukat

2017.07.07. 15:33 Módosítva: 2017-07-07 17:04:56

Programkereső

Miközben politikai csatározások és társadalmi viták zajlanak a hétvégi Pride-ról, összegyűjtöttünk néhány zeneszerzőt, akik talán ott lennének július 8-án, és mutatnák, hogy nem szégyen másnak lenni.

A zenetörténet izgalmas – bár szakmai szemmel teljesen lényegtelen – kérdése, hogy mely zeneszerzőkről sejthető, hogy saját nemükhöz vonzódtak. A 18. század például nem igazán volt a nyilvános coming-outok kora, így amikor a híres agglegény Händelnek II. György feltette a kérdést, hogy mi a helyzet a nőkkel, ő csak annyit felelt, hogy nincs másra ideje, csak a zenére. Amiről valljuk be, hogy elég ügyetlen kifogás volt; nem csoda, hogy a zeneszerző egyik első, kortárs életrajzírója is töprengett a kérdésen. Ugyanígy elgondolkodtató Schubert esete, akiről szintén feltételezik zenetudósok, hogy a férfiakhoz vonzódott – köztük Graham Johnson zongoristához, illetve Johann Mayrhofer költőhöz, aki vállaltan homoszexuális volt, és a zeneszerzővel közös lakáson osztozott évekig.

Csajkovszkijnak jutott talán a legfájdalmasabb sors.

Egy olyan társadalomban, mint amilyen a cári világ volt a 19. században, egy meleg zeneszerzőnek esélye nem volt a boldog életre. A komponista ennek ellenére mozgott olyan körökben, mely elsősorban homoszexuális művészeket és patrónusokat gyűjtött egybe. 1869-ben eljegyezte Désirée Artôt szopránénekesnőt, 1877-ben pedig elvette Antonyina Miliukovát, csupán azért, hogy elejét vegye a szexualitását érintő szóbeszédeknek. Nem kizárt, hogy 1893-as halála, melyet hivatalosan kolera okozott, öngyilkosság volt. A temetés ugyanis nyitott koporsóval zajlott, a holtat pedig barátai és rajongói sírva csókolgatták, ami elképzelhetetlen lett volna, ha a zeneszerző fertőző beteg.

Vegyünk sorra néhány olyan komponistát, akiknek már megadatott az, hogy bátran felvállalják másságukat!

Benjamin Britten

Az angolok számára a legnagyobb 20. századi zeneszerző még mindig kevésbé ismert itthon. A Peter Grimes és a Háborús rekviem szerzője inkább zárkózott volt a magánéletét illetően, de Peter Pears tenoristával való évtizedek kapcsolata soha nem volt titok. Levelezésük azóta már olvasható,

(ebből tudjuk azt is, hogy Britten beceneve „Honey Bee”, az az méhecske volt),

és amikor a zeneszerző meghalt, II. Erzsébet királynő Pears-t biztosította együttérzéséről.

Samuel Barber és Gian Carlo Menotti

Samuel Barber (balra) és a neves karmester, Serge Koussevitzky
Samuel Barber (balra) és a neves karmester, Serge Koussevitzky

Barber szinte majdnem egyműves szerzővé vált, de a vonósokra írt Adagióján kívül a Hegedűversenyét viszonylag gyakran játsszák a világban. Gyerekként a szülei sportolónak szánták, Barber azonban hamar ráébredt, hogy művészettel szeretne foglalkozni. Anyjának kilencévesen írt levele felér egy coming-outtal: „Édesanyám, azért írok neked, hogy elmondjam a titkot, ami miatt aggódom. Ne sírj, hogy ezt olvasod, ez a hiba nem a tiéd és nem az enyém. (...) azzal kezdem, hogy nekem nem sportolónak kell lennem. Nekem zeneszerzőnek kell lennem, és az is leszek, ez biztos.”

Barber az egyetemen ismerkedett meg a szintén zeneszerző Gian Carlo Menottival, akivel hamar összeköltöztek, és együtt töltötték a következő négy évtizedet.

Francis Poulenc

Francis Poulenc
Francis Poulenc

A Hatok francia zeneszerzőcsoport tagja szakított Debussyval és az impresszionizmussal, zenei nyelvére az egzisztencialista filozófia és a music hall hatott.

Félig szerzetes, félig sakál

– ezzel az érdekes mondattal jellemezte őt egyik kortársa. Poulenc rendkívül szellemes ember volt, az írásai és a beszélgetései tele voltak kancsal utalásokkal és kétértelmű viccekkel, melyeknek célpontjai gyakran fiatal férfiak voltak. Egyike volt az első zeneszerzőknek, akik nyíltan vállalták homoszexualitásukat. Katolikusként évtizedeken át gyötörte a bűntudat, de élete késői szakaszában mégis így írt egy barátjának: „Tudod, hogy olyan biztos vagyok a hitemben (mindenféle messianisztikus nagyzolás nélkül), mint amennyire biztos vagyok párizsias szexualitásomban.”

Dame Ethel Smyth

A zenetörténet főszereplői sajnos még mindig a férfiak, de nem teljes a lista egy hölgy nélkül. Dame Ethel Smyth az egyik legjelentősebb női zeneszerző, akinek The Wreckers című operáját a legkiválóbb angol műnek tartják a műfajban Britten és Purcell mellett. Ethel Smyth írta a szüfrazsett mozgalom indulóját is, és annyira lelkesen vett részt a feminista megmozdulásokban, hogy két hónapra börtönbe is került. Amikor Sir Thomas Beecham, a legendás karmester meglátogatta a Holloway-börtönben, egy csapat nő az udvaron az indulót énekelte, miközben

a zeneszerzőnő a börtönablak mögött egy fogkefével vezényelte őket.

Ethel Smyth a viktoriánus korban élt, Viktória királynő pedig nem hitt abban, hogy a leszbikusok léteznek. Ethel két lábon járó példa volt ennek az ellenkezőjére, hiszen több szenvedélyes kapcsolata is volt nőkkel, ebből a leghíresebb és legmulatságosabb fellángolás az volt, amit 71 évesen (!) Virginia Woolf iránt érzett. Az írónő ekkor negyvenes éveinek végén járt, és Ethel közeledéséről azt mondta, olyan volt, mintha egy „hatalmas rák kapta volna el őt az ollóival”. Ennek ellenére jó barátnők lettek.

És a ráadás...

Tegnap Jonas Kaufmann, aki csupán szimpatizál a Pride-mozgalommal, a Facebook-oldalára posztolta ezt a fotót, melyhez nem kell további kommentár.

(Forrás: LimeLightMagazine)