Anna, Anikó

Opera Magazin

Basszusbirodalom

2017.07.09. 11:49

Programkereső

Amikor megkerestem az Opera kitüntetett művészét, a futó évad egyik kamaraénekesét, Palerdi Andrást, hogy gyors mérleget készítve áttekintsük szépen ívelő pályafutását, meglepett. Első kérdésem az volt, hogy mi jut eszébe a hivatásáról, ugyanis a beérkezettség valamely szinonimájára számítottam, de ehelyett ő a próba szót említette.

Felkeléstől lefekvésig énekes vagyok.

Soha nem éreztem, hogy feljutottam volna a csúcsra. Mindig új helyzetek és problémák adódnak, de néha azért előfordul, hogy azt mondom magamban: most sikerült valami, amiről korábban nem is gondoltam volna, hogy menni fog.

Hangi, énektechnikai értelemben sem mondhatja még, hogy megért-beért?

Ezt nem igazán lehet tudni, mert alakul, fejlődik az ember. Ha kacskaringókkal, kitérőkkel is, de megpróbálok fölfelé haladni, közelíteni a tökéletességhez, ami hol sikerül, hol nem. Mint a magyar fociválogatottnak. A lényeg a küzdelem, amit a nézőknek persze nem szabad érzékelniük. A dzsúdóban van egy ismert mondás: aki meghal a tatamin, az feltámad a versenyen. Esetemben – nem esztelenül, és nem a KO-ig, de – meg kell halnom a gyakorlószobában, hogy feltámadhassak a színpadon.

A sokszor énekelt szerepekkel járó gyakorlat jelent némi könnyebbséget?

Figyelem a nagyokat, a különböző műfajok híres énekeseit. Barbra Streisandról például azt hallottam egyszer, hogy pályája előrehaladtával elkezdett izgulni. Ezek szerint minél ismertebb valaki, minél többet ért el, annál nehezebb a teher. Úgy érzem, a kamaraénekesi címet szívből adták. A felelősségem ugyanakkora kell legyen, de a rám irányuló figyelem mégis nagyobb. A szakmaiság szempontjából nincs leállás. Ez egy határtalan hegycsúcs.

Felfelé kell mászni, de az oxigén itt nem fogy el, mint például a Csomolungma esetében. Sőt ahogy egyre feljebb haladunk, annál több lesz a levegő.

Gazdag és egyre terebélyesedő repertoárja a Mozart-operáktól a kortársakig terjed. Mostanában több „modern” darabra kapott felkérést. Hogy érzi magát ezekben?

Örülök nekik. A mai művek, ha lehet, még cizelláltabb színészi jelenlétet követelnek. Ugyanakkor nincsenek bennük berögzött, megkötő tradíciók, és több a „prózaiság”. Igazán nagy kihívás mindegyik. Annak idején Wagnerazt mondta, hogy az ő operáit is bel canto módon kell előadni. Mozartot, Verdit, Reimannt, Adèst és Eötvöst is szépen kell énekelni. Egyébként minden színpadi mű esetében azonos a cél: effektusokkal, színekkel, árnyalatokkal – ugyanakkor természetesen – kell megmutatni a gondolati és érzelmi tartalmat, plusz azt, ami túlmutat a szövegen, a beszéden. A vivőanyag a zene és a zenei kifejezés, megformálás. Egyszerűen csak „egészségesen” kell megszólalni. Tanulásnál a textusból közelítünk, aztán a dallamra ráillesztjük a prózát, és e kettőt természetes egységgé olvasztjuk.

A közelmúlt előadásai közül volt olyan, amelyiket fontos állomásként külön kiemelné?

Szerencsés vagyok, mert eddig olyan operákban szerepelhettem, amelyek eleve közel állnak hozzám vagy amelyeket a próbák során nagyon megszerettem. Sőt utólag mindig úgy vagyok, milyen jó lett volna még többet foglalkozni velük. Most éppen Don Toribio püspök szerepét tanulom A szerelemről és más démonokról című Eötvös-opera májusi előadásaira, ami szintén nagyon érdekes feladat. Szívesen éneklem BartókKékszakállúját. Legutóbb a Müpában Komlósi Ildikó volt benne inspiráló „játszótársam”.

Szereti a Kékszakállút?

Igen. Mindig kicsit más. „Kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni.”

A szerepfelfogása alakult, változott az elmúlt években?

Az értelmezések finomodnak. A Kékszakállú egy titok, Adyt idézve:„Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény, / Lidérces, messze fény.” Judit nem tudja, mit ér el azzal, hogy minden ajtót kinyitogat, mindenhová „beles”. Erőszakosságával, görcsösségével és vírusként való beépülési vágyával a vesztébe rohan, kiöli a „gazdaszervezetet”, és a végén marad a semmi. Távolabb kerül a hercegtől, mint mielőtt megismerte. Minden ajtóval csak még messzebb. Akkor mi értelme volt az egésznek?

Jóllehet, elmondható, hogy hangfaja legjelentősebb karaktereit megjelenítette már, de azért van még „fehér folt”, egy meghódításra váró nagy terület...

Az oroszok. Melyik basszistát ne csalogatná az orosz repertoár? Az Anyegin Greminjét már énekeltem. A stílus, a nyelvi és szövegejtési finomságok miatt a hazai terepen játszó orosz művészek mellett persze nehéz labdába rúgni. A Jolanta René királyát vagy az Igor herceg Koncsak kánját például szívesen megformálnám.

Áttekintve a 2017/2018-as programfüzetet, a következő évada is nagyon sűrű lesz.

Nagy izgalommal várom a különböző kihívások elé állító új feladatokat. Köztük Rossini Olasz nő Algírban című operájának Musztafáját, ami nagyon virtuóz szerep. Jön a Simon Boccanegra Fiescója, majd Gershwintől a Porgy. Visszajön Parsifal Gurnemanza, Bartók Kékszakállúja. Puccini Bohémélete mindig jutalomjáték...

Az elmondottak tükrében hogy érzi magát a hivatásában?

Mint egy gyerek, aki karácsonyra megkapta álmai játékát.

Eltűnik az idő, kiesik a világból. Igyekszem minden tudásomat bevetve játszani. Bízom benne, hogy még inkább el tudom engedni magam a kifejezés és belefelejtkező alakítás javára. Évről évre egyre jobban megismerem önmagam; a próbaszobában gyakorlás közben hamarabb rájövök a megoldásokra. Szakmai szempontból tehát „boldog gyerekkorként” élem meg mindezt.

Az Opera comics stílusban hirdeti A Ring gyűrűi címen futó következő évadát. Ön milyen gondolattal invitálná a közönséget?

A művészet olyan, mint a jó bor, könnyebbé és érthetőbbé teszi az életet, ami nem is olyan nehéz, mint ahogy sokszor érezzük. Jöjjenek be, hogy energiával töltődjenek fel! Mert a színpadról az kell, hogy áradjon: hamisítatlan életerő.