Eufrozina, Kende

„Az erős nők a tiszta szerelemért készek a kegyetlen szenvedésre is”

2017.07.28. 21:21

Programkereső

Először 24 éves korában énekelte A trubadúr Leonoráját az azerbajdzsáni szoprán, Dinara Alieva, akit július 28-án és 30-án a Margitszigeten Vámos László klasszikus rendezésében hallhat a magyar közönség.

– Gyermekkorát Bakuban töltötte. Már ekkor tudta, hogy operaénekes akar lenni?

– Az alapfokú zenei képzést a híres azeri énekesről és zeneszerzőről elnevezett Bülbül zeneiskola zongora szakos osztályában kaptam. Ha felidézem ezeket az éveket, bizton állíthatom: eszem ágában sem volt, hogy operaénekesnő legyek. Azért mentem ebbe az iskolába, mert a szüleim így akarták. Nem csak ők, hanem gyakorlatilag az egész családunk kötődik valamilyen formában a művészethez.

A házunkban mindig kreatív, alkotó légkör uralkodott.

 Csak akkor tudtam elaludni, ha anyám énekelt. Az is ő volt, aki később afelé terelgetett, hogy az operaéneklésnek szenteljem magam. 

– Ezek szerint a zongorát cserélte le az éneklésre.

– Egy kis csavarral: a zeneiskola hetedik osztályába jártam, 13 éves voltam, amikor úgy döntöttem, hogy egy másik középiskolában tanulok tovább, mert biológus akartam lenni. Ezt a döntést nemcsak azért hoztam meg, mert megszerettem a biológiát, hanem azért is, mert a zongoratanáraimmal feszültté vált a viszonyom. Válaszút elé kerültem, elbizonytalanodtam, milyen pályát válasszak, ám ekkor megjelent a képben apám, és meggyőzött, hogy fejezzem be zeneiskolai tanulmányaimat. Megfogadtam a tanácsát, amit a mai napig nem bántam meg, és nagyon hálás vagyok neki, hogy annak idején a helyes irányba terelt. Sajnos korán elvesztettem őt, így nem lehetett tanúja a nemzetközi operavilágban befutott karrieremnek, amire pedig mindig is nagyon vágyott.

– Miért éppen az opera műfaját választotta? Milyen volt a komolyzenei élet ekkoriban Azerbajdzsánban?

– Éppen akkor, amikor döntenem kellett, félbehagyom-e a zenei tanulmányaimat vagy sem, az iskolában elindult az énekoktatás. Én pedig úgy döntöttem, énekelni fogok. Fokozatosan vált világossá, hogy jó döntést hoztam, de ezt nemcsak én gondoltam így: a tanáraim és a szeretteim is kezdtek felfigyelni rá. Végül ez határozta meg a jövőmet. Elhatároztam, hogy operaénekes leszek. Persze a vágy önmagában kevés: tanulni is kell, és ehhez megfelelő tanárok kellenek. Ezen a téren azonban nem voltam túlságosan szerencsés; volt egy tanárom, aki nem hitt bennem, és rendre próbálta lehűteni a lelkesedésemet.

Engem persze ez nem tartott vissza, épp ellenkezőleg: felbőszített. Így aztán még célratörőbbé és makacsabbá váltam.

Elhatároztam, hogy mindenkinek megmutatom, és operaénekes leszek.

– Mikor találkozott először Leonóra szerepével?

– Először a bakui operaházban énekeltem Leonórát, akkor mindössze 24 éves voltam. Akkoriban nem volt választásom, nagy ünnepnek gondoltam a lehetőséget, hogy elénekelhettem ezt a szerepet.

Ma már tudom, hogy ehhez hasonló szerepeket nagyon veszélyes ennyire fiatalon játszani.

A pályakezdő énekeseknek csak azt tudom javasolni, hogy soha ne tegyenek ilyet. Játszottam még Mimìt a Bohéméletből, Violettát a Traviatából és Tatjánát az Anyeginből. Egyébként ők azóta is a repertoárom fontos ékkövei: azért is kedvelem őket, mert olyan erős nők, akik a magas és tiszta szerelem érdekében akár kegyetlen szenvedésre is készek.

– Néhány évvel ezelőtt az Opera Art elnevezésű fesztivál szervezőjeként is ismert a neve. Talán hiányolt valamit, esetleg új típusú fesztivált akart létrehozni Moszkvában?

– 2019-ben sorrendben harmadik alkalommal rendezem meg az Opera Art zenei fesztivált. Az első két alkalommal kimagasló szakmai színvonalat sikerült elérni; arra törekedtem, hogy mindegyik fesztiválom a zene ünnepe legyen, és ezt el is értem. Egy sor nagyra törő tervem van, lesz mivel elkápráztatni az igényes moszkvai közönséget. Terveim között szerepel, hogy a fesztivál földrajzi kereteit kibővítve nemzetközi rendezvénnyé fejlesztem.

– Említette, hogy nagyon fiatalon énekelte már Leonora szerepét. Mi változott azóta a karakterrel ápolt viszonyában?

 – Igen, túl fiatal voltam, amikor először találkoztunk.

Az én Leonórám azóta jóval bölcsebb és érettebb lett.

Ami a karakterhez fűződő személyes viszonyomat illeti, együtt érzek ezzel az erős és gyönyörű asszonnyal, aki a szerelméért az életét adja. Több alkalommal énekeltem már a szerepet különböző operaházakban: Klagenfurtban, Pármában, illetve A trubadúr koncertszerű előadásán a fesztiválom záró programjának részeként, ahol a kiváló karmester, Daniel Oren vezényelt.

– Budapesten klasszikus színrevitelben, Vámos László 1992-es előadásában fog játszani. Szeret tradicionális rendezésben fellépni?

– Legnagyobb sajnálatomra manapság az úgynevezett rendezői opera korát éljük, amikor végeérhetetlen kísérletek zajlanak a tradicionális operaelőadások meghaladására, így aztán mindig hatalmas öröm és ünnep számomra, amikor klasszikus operarendezésben léphetek színpadra.

Az én felfogásom szerint éppen a klasszikus operarendezések azok, amelyek a zenét és az énekhangot teszik az első helyre.

– Általában mennyi ideje van arra, hogy beálljon egy új produkcióba? Ismeri budapesti partnereit?

– Egy-egy operaszerepre általában két-három hétig készülök. Voltak azonban a pályám során olyan esetek, amikor egy hét alatt kellett felkészülnöm a szerepre. Mostani partnereim közül sajnos még senkivel sem volt szerencsém találkozni, de Riccardo Massiról már sokat hallottam. Szabadtéren rendszerint gálakoncerteket adnak, ez könnyedebb műfaj, mint egy teljes, szcenírozott opera előadása. Bízom abban, hogy sikerül ezt az estét felejthetetlenné tennünk.

– Hol láthatják a nézők a következő évadban?

– Számos tervem van, a naptáram 2020-ig tele van. Ott a 2019-es Opera Art fesztivál,előadásaim a Bolsoj Színházban, valamint Rigában, Hamburgban, Frankfurtban, Athénban,Pekingben, Barcelonában, Bécsben. Szóval nem fogok unatkozni, így aztán igen kevés lesz a pihenéssel és a családommal töltött idő.