Erzsébet

Rend és Bartók – beszélgetés Galgóczy Judittal

2017.09.15. 09:22

Programkereső

A Radnóti Színházban komoly hagyománya van az irodalmi- és költői est műfajának, és az elkészült előadások Bálint András személyétől váltak minden esetben az irodalom és a személyesség izgalmas találkozásaivá. Ezúttal viszont egy hangversenyzongora is a Radnóti színpadára kerül, mögötte egy világhírű zongoristával, Fülei Balázzsal, aki Bartók Béla válogatott zongoraműveit játssza el a Viva Bartók! című esten. Az est rendezőjével, Galgóczy Judittal beszélgettünk.

- Azt olvastam egy interjúban, hogy egyszer csak átkattant az agyad, és zongoristából színházrendező lettél.

Galgóczy Judit
Galgóczy Judit
Fotó: Falus Kriszta / Radnóti Miklós Színház

- Eredetileg zongoristának készültem, az előadásunkon megszólaló darabokat mind ismerem, és a legtöbbet játszottam is. Nem igazán szerettem gyakorolni, blattolni szerettem, olvasni, moziba és színjátszó körbe járni, szóval mindenféle mást is. Bánki József tanár úr, a nagyszerű zongorista és zenész, akinek Pécsett a növendéke voltam, szelíd türelemmel reagált. Órára érkezésemkor gyakran már ajtónyitás után merészen feltettem a kérdést: ma melyik szimfóniát játsszuk? Két zongora volt a teremben, és csodálatos élményt adott az együttzenélés. Egyébként Bánki tanár úr módszere hasonlított Bartók tanítási metódusához, az éppen munkába vett műveket előjátszotta, de soha nem azt követelte, ahogyan ő értelmezett egy darabot, meghagyta a formálás és felfogás szabadságát. Rengeteget köszönhetek neki.

Diploma után Nádasdy Kálmán felvett korrepetitornak a Színművészetire, ott voltam mellette, amikor a rendező hallgatóknak operát tanított, és ezeken az órákon én is rengeteget tanultam. Például azt, hogy mi az a forma, hogyan kell lezárni valamit, milyen egy zenedráma a színpadon. Mivel gyerekkoromtól kezdve mindig képeket láttam magam előtt, történeteket vetítettem a képzelet síkjára, sokat írtam is, arra gondoltam, jó lenne még tanulni, kipróbálni egy másik területet, ahol ötvözhető minden.

Zenélés közben a reális idő eltűnik, egy másik dimenzióban értelmeződnek a dolgok, ilyen a színházban folytatott munka is.

- Elvégezted a színházrendező szakot, megpróbáltad ötvözni a sokirányú érdeklődésedet, de a zenét sem hagytad el.

- Nem, hiszen operát is rendezek. A rendező szak előtt dramaturgként is végeztem, itt Osztovits Levente szöveg és drámaelemzései voltak számomra a legmeghatározóbbak, illetve Szőllősyné művészettörténet órái.

Gondolkodni, látni és alkotni – erre tanított az egyetem.

Vámos tanár úr mesterség óráin a rendet tanultuk, de ő nagyon boldog volt, ha önálló szemszögű dolgokat teremtettünk. Nyitott volt, bár úgynevezett „konzervatív szemléletű”, a blöfföt utálta, az eredetiséget tisztelte. Úgy „olvasom” a rendezendő műveket, hogy eljátszom, ugyanezt teszem a színpadi szövegekkel, csak akkor olvasok. Egyébként nincs nagy különbség abban, hogy operát vagy prózát rendezek. Az énekesnek és színésznek a feladata hasonló, a szerepet el kell sajátítania, mindennek úgy kell történnie, hogy az előadás alatt azt érezzem: abban a pillanatban születik minden. Hogy a szerző a kortársunk,

a színház élő organizmus és nem múzeum.

- Ha prózát rendezel, honnan látom én, a néző, hogy a zene felől jössz?

- Erről mást kellene megkérdezni, engem éppen, hogy inkább szikársággal szoktak vádolni. Talán abban, hogy egy zenészben általában van formakészség, és ritmust tud adni egy előadásnak.

- A Viva Bartók! megint csak neked való feladat, hiszen zene is, próza is, koncert is, színház is, kiélheted benne a több irányú érdeklődésedet.

- Amikor először találkoztunk, és megmutatták nekem, mit terveznek, volt egy jelenet, ami nagyon megkapott: Fülei Balázs játszott, Bálint András olvasott, még nyers volt az anyag a kezében, nyilván még nem volt bedolgozva. Egyszer csak András átment hallgatóba, és ettől „felkönnyült” a szöveg. Szervessé vált azzal a lélekkel, ami a Bartók-anyagból megtöltötte a termet.

- Mit láttál magad előtt, miután vé gignézted az első próbát? Hogyan képzelted el ezt a színpadon?

- Színeket és képeket láttam. Először is azt, hogy ez az előadás fekete-fehér, már csak a zongora billentyűi miatt is. Ezek az alapszínek. Aztán egy vetítést is elképzeltem, ami nem lehet konkrét. Úgyis tudjuk, hogy néz ki Bartók, rengeteg fotót láttunk már róla, úgyhogy nem lenne szerencsés róla képeket vetíteni. Azt gondoltam, hogy valami olyan finom dolgot kell ott hátul a színpadon csinálni, ami nem zavar, hanem valahogy belesimul az előadásba. Ez nem könnyű feladat! Tehát nem direktbe vetítést képzeltem, inkább egy háttérérzetet, hiszen a zongora nagyon szépen töri a hátteret. Egyébként megkérdezhetik, hogy mit kell egy önálló esten vagy épp ezen a produkción rendezni. Ilyenkor a legszívesebben Békés tanár urat idézem, aki azt mondta:

a rendezés nem más, mint rend.

A Viva Bartók! előadásba nem nagyon kell beavatkoznom, Andrásnak óriási gyakorlata van, de nyitott az együttgondolkodásra.

- Úgy tudom, te is belefolytál a levelek válogatásába.

- Balázs a szövegek-zenék összefonódásának alkotója, ez az est lényegében az ő Bartók-képét rajzolja a közönség elé. Magánéleti vonatkozású levél viszont kevés volt az anyagban. Anélkül, hogy széttörtem volna a Balázs által szerkesztett anyag gerincét, kiválogattam a nőkhöz – az első, és a második feleséghez – írt levelekből néhány részletet. Így sejlik fel Bartók mellett három női arckép: Geyer Stefi, a reménytelem szerelem ikonja, Ziegler Márta, ifjabb Bartók Béla édesanyja finom és alázatos arcéle és az „Édes Kicsim!”, Pásztory Ditta, Péter anyja, az utolsó asszony, aki végigkísérte Bartókot a végső úton.

Van ezeknek a szövegeknek egy rejtett érzelmi töltete, és pontosan ezért izgalmas Bartók.

Az írásai korrektek, egzaktak, pontosak, mégis van alattuk valami titokzatos dolog, és egy-egy jelzőnél ez kibukik. Remélem, ezt a nézők is észreveszik majd, és nagyon fogják élvezni! Az is érdekes, hogy a legtöbb levele olyan, mintha útikönyvet olvasnék. Amikor elutazik valahova, hihetetlenül pontosan írja le azt a világot, a környezetet, és iszonyú jó karakterábrázoló képessége is van, de hát ez már a Csodálatos mandarinban is nyilvánvaló, a természet varázslatainak, koloritjának és az ember a teremtett világhoz fűződő viszonyának legszebb példái az Éjszaka zenéjében, vagy a Cantátában és más művekben érzéki örömöt adnak a hallgatónak.

- Egy beszélgetésben említetted, hogy a levél számodra valamiért hitelesebb érzetet ad, mint a napló. Miért?

- A levél egy valakihez írt forma. A naplóban lehet csúsztatni, hazudni, de a levél valakihez eljut, és attól az ember választ vár. Bartóknál olyan igénnyel vannak ezek a levelek megírva, hogy nem csak azt akarja közölni, hol járt, mit érzett, mit látott, mire készül, hanem borzasztóan érdekli a fogadó fél élete is. Várja állandóan a híreket, nem akar kapcsolat nélkül maradni. Néha olyan megjegyzéseket tesz, hogy magányra lenne szüksége az alkotáshoz, aztán kiderül, hogy inkább társas magányra vágyik. Talán a legtöbb művészre ez a jellemző.

- Az előadás Bartók gondolatait két síkon közvetíti majd, egy részt a szavak, más részt a zene útján.

- Igen, de nem két Bartók van. Csak egy, aki hol leveleket, hol pedig zenét ír. Sok előadóest volt már a Radnóti színpadán, de az, hogy most majd egy hangversenyzongora is ott áll, és abból Bartók zenéje szól, csodálatos élmény lesz.

Forrás: Radnóti Színház