Auguszta

Gelencsér Tünde: "A bohócdoktor alapanyaga az ember"

2012.06.26. 07:06

Programkereső

Kutatások által igazolt tény, hogy a nevetés olyan élettani folyamatokat indít el az emberben, amik segítik a gyógyulást. A Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány munkatársai a kórházban tartózkodó gyerekek és hozzátartozóik nehéz perceit könnyítik meg: nevettetnek és gyógyítanak egyszerre. Doktor Zizivel, polgári nevén Gelencsér Tünde bohócdoktorral beszélgettünk.

- Mikor és hogyan találkoztál először a bohócdoktorokkal?

- Ez egy véletlen találkozás volt 2003-ban. Akkor költöztünk Budapestre, előtte Pécsett jártam a bölcsészkarra, ahol magyar szakon színház specializáción végeztem, illetve az egyetemi színházban játszottam hat évig. Éreztem, hogy valami nagy változás fog bekövetkezni az életemben, mivel kezdett széthullani az a csapat, akikkel korábban a színházban együtt dolgoztunk. Egy régi ismerősöm mesélt a bohócdoktorokról, így derült ki, hogy épp felvételi workshopot tartanak. Elmentem kíváncsiságból, de fogalmam sem volt róla, hogy mi ez valójában, hiszen korábban még nem találkoztam ezzel. A felvételin kiderült, hogy nagyon érdekel és alkalmas is vagyok a munkára.

Gelencsér Tünde bohócdoktor
Gelencsér Tünde bohócdoktor

- Milyen alkalmasságiról van itt szó?

- A bohócdoktorok előadóművészek és színészek, tehát színpadi tapasztalattal rendelkező emberek, akik a felvételi után speciális képzést kapnak, ami nálunk egy félév-háromnegyed év volt. Kreativitás, érzékenység, rugalmasság és nagy adag kíváncsiság kell ehhez a munkához.

- Milyen lépcsőfokai vannak a bohócdoktorrá válásnak?

- Meg kellett tanulnunk a bohóctechnikát, ami egy másfajta színpadi létezés, improvizálni, zenélni, dalokat énekelni, lufival bánni, trükköket előadni. Én itt tanultam meg ukulelén játszani, azóta is folyamatos kihívás és inspiráció nekem a zene ebben a munkában. Emellett kaptunk egy folyamatos pszichológiai képzést is. Megtanultuk, hogy adott korosztályú gyereknek, mi az, ami fontos, vicces vagy épp félelmetes lehet. A féléves képzés után fokozatosan lehet a munkába belekezdeni, ami azt jelenti, hogy az elején még civilben nézzük a kórházi viziteket. Akkor lehet beöltözni, mikor az embernek már megvan az a karakter, amit használni fog, ami egyénenként más és más. Természetesen ez az alapkarakter folyamatosan változik: az én figurám nem az, aki 2003-ban volt. Ahogy az ember nyolc év alatt sokat változik, úgy változik vele a figura is. Folyamatosan szükségünk van megújulásra. Ha már egy kis morzsáját érzem annak, hogy kezdek ráunni arra, ahogy ez a figura kinéz, akkor biztos, hogy változtatnom kell rajta valamit. Régebbi képeinkkel összehasonlítva látható, hogy az idők során a smink kevesebb lett, a ruháink viszont karakteresebbek.

Gelencsér Tünde bohócdoktor
Gelencsér Tünde bohócdoktor

- Hogy képzeljünk el egy ilyen kórházi látogatást?

- Kettesével vagyunk beosztva, mindig fix napok vannak egy adott kórházban. Megérkezéskor az öltözőben van egy üzenőfüzet, ebben a bohócdoktorok írnak egymásnak. Elolvassuk, hogy akik korábban itt jártak, mit üzentek nekünk: történt-e valami, kell-e valami speciális dolgot tudnunk a gyerekekről, van-e olyan a kórházban, akiről lehet tudni, hogy a következő héten is itt lesz. A korábbi tapasztalatokat megpróbálják átadni nekünk. Ezen kívül információt kérünk a nővérektől, orvosoktól: ki az a gyerek, akihez esetleg nem mehetünk oda, vagy például, ha valakit nem szabad megmozdítani, mert mondjuk agyrázkódása volt. Utána átöltözünk, sminkelünk, elkezdünk ráhangolódni egymásra, mindent kizárni a saját életünkből. Fontos ez, hiszen a bevetés során együtt kell működni, figyelni egymásra, elfogadni egymás döntéseit. Maga a kórházi vizit egy improvizációs játék, aminek a célja, hogy kizökkentsük a gyereket abból a hangulatból, kivarázsoljuk abból a környezetből, amiben van. A gyerek-látásmóddal ez nagyon egybevág, ha ott a játék lehetősége, előbb-utóbb élni fog vele. Nem is mindig a nevetés a cél, néha azért kellünk, mert megtestesítünk neki valami fontosat, vagy például nekünk kimond valamit, amit azelőtt nem tudott kimondani.

- Hogy viselkedtek egy első vizitnél?

- A bohóc nagyon jelen idejű, amit csinálunk, egy erősen improvizatív dolog. Amikor belépünk a szobába, nekünk a másodpercek tört része alatt kell felmérnünk, hogy mi az a játék, amit a gyerek szerethet, mihez van kedve, milyen állapotban van most, milyen energiák vannak a szobában. Ez inspirál minket, hogy aztán belekezdjünk egy improvizatív játékba, amit nagyon erősen a helyzet alakít. Mindig vannak váratlan helyzetek, és bohócként pont az ilyen váratlan helyzetekből próbáljuk kihozni a maximumot. Ugyanis a bohóc nagyon nyitott és mindent elfogad. A legbénább helyzetből sem szabad kimenekülnie, hanem fokoznia kell, mert pont az ilyen remek lehetőség a nevetésre. Ugyanakkor mégsem a betegséget tematizáljuk, tehát nem arról szól a találkozás, hogy ő beteg, hanem arról, hogy gyerek.

Bohócdoktorok a kórházban
Bohócdoktorok a kórházban

- Gyanítom, erre nem csak a gyerekeknek, hanem felnőtteknek is szüksége lenne. A kórházak az idősebbeknek is gyakran félelmetesek, különösen hazai viszonylatban.

- Természetesen a felnőtteknek is szükségük lehet erre a feloldódásra. Abba kell belegondolni, hogy amikor egy gyerek kórházba kerül, akkor az anyuka, apuka ugyanazt a tehetetlenséget és félelmet érzi, talán még rosszabbat is, mint a gyerek. Ezért amikor a kórházi vizitek zajlanak, mi nem csak a gyerekekkel foglalkozunk, hanem ugyanúgy a szülőkkel és ápolónőkkel is, oldjuk azt a feszültséget, a szorongást, ami bennük van. Mindez azért fontos, mert a szülőkben lévő félelmet folyamatosan átveszi a gyerek. Ha a szülőt kicsit ki tudjuk zökkenteni, tudjuk oldani, el tud erről felejtkezni, akkor sokkal jobb lesz utána a gyereknek is. Különösen igaz ez a kisbabáknál. Ugyanis mit tud kezdeni egy bohócdoktor egy féléves kisbabával azon túl, hogy zenélhet, énekelhet neki? Ennél sokkal fontosabb az anyán keresztül oldani a gyerek szorongását, kicsit más szemszögből láttatni a kórházi szituációt.

- Ez, ha jól értem, nem csak a gyerekeknek, hanem nektek is egy terápia, egy örömforrás az életetekben.

- Igen, az, és nagyon szerencsésnek tartom magunkat, hogy olyan szakmát kaptunk, ami egyrészt nagyon sokat ad, másrészt folyamatosan inspirál és újragondolásra késztet. Nekünk gyakrabban kell feltennünk magunknak azokat a kérdéseket, amiket egy ember általában csak az élete krízispontjain tesz fel magának. Ez bár nehéz, fájdalmas meló néha, de keresni kell a választ, a keresés pedig egy izgalmas út. Nekünk a személyiségünkkel is folyamatosan dolgoznunk kell. Érzem, hogy az elmúlt nyolc év rajtam is sokat változtatott. A bohóc alapanyaga az ember, ezért legalább annyira fontos, hogy egyre többet tudjunk meg magunkról is.

- Az orvosok elismerik a munkátokat?

- Egyre több alkalom van, amikor megkérnek minket, hogy segítsünk. Mikor ott vagyunk a kórházban, összetalálkozunk, és például behívnak minket a vizsgálóba egy kötözéshez, egy branül kivételhez, egy vérvételhez. A jelenlétünkkel megpróbáljuk könnyebbé tenni a munkájukat.

- A Piros Orr alapítványa 1%-okból tartja fent magát. Ha a pénz nem lenne akadály, milyen terveket valósítanátok meg?

- Nagyon jó lenne minél több vidéki városba eljuttatni képzett bohócdoktorokat. 1996-ban 4 bohócdoktor kezdte meg a munkát, most 26-an vagyunk, köztük vidéki bohócok is, és jó lenne, ha ez a szám növekedhetne. Mostanában egyre erősebb bennem is a vágy, hogy átadjam az elmúlt 8 év tapasztalatát egy fiatalabb, kezdő bohócdoktornak. Ez a saját munkám újragondolása miatt is fontos lenne. Néhány évvel ezelőtt foglalkoztunk Cirkusz Pacientusz programmal is. Ha a pénz nem lenne akadály, akkor nagyon jó lenne, ha ez újrakezdődne. Ez egy olyan program, amikor a kórházban tartósan bent lévő gyerekek részvételével produkciót hozunk létre. Minden délután egy nagy közös játékra hívtuk őket, ők megtanultak tőlünk néhány trükköt, és a hét végére felépült egy kis cirkuszi előadás, amit aztán megnéztek a szülők, orvosok, nővérek. Ez a gyerekeket elképesztő módon aktivizálja, kizökkenti, számukra is értelmet ad a kórházban tartózkodásuknak.