Pandora, Gabriella

Túlélési esélyek

2014.06.24. 16:24

Programkereső

A weiter leben - eine Jugend egy elsősorban középiskolásoknak készült előadás egy bécsi zsidó kislányról, a kitaszítottságról, a haláltáborokról, ami a szöveg erejével és a színészi eszköztelenséggel hat. KRITIKA

Az előadás Ruth Klüger bécsi születésű, amerikai irodalomtörténész-germanista azonos című, 1992-ben megjelent könyvét viszi színre, amit azóta tíz nyelvre lefordítottak, több német iskolában kötelező olvasmány lett. A magyarul eddig ki nem adott önéletírás kronologikus sorrendben idézi fel a harmincas évek végének zsidók számára egyre élhetetlenebb Bécsét, az antiszemitizmust, az üldöztetést, a koncentrációs táborok iszonyatát. Az adaptáció - ami 2011-ben az Osztrák Rádió hallgatóitól a legjobb hangjáték díját kapta meg - megőrzi a kötet hangnemét: nem akar sajnáltatni magát, nincs benne önsajnálat. „Mindössze" azt mondja el, ami vele történt, amire évtizedekig nem akart és nem tudott gondolni, azt, hogy akaratlanul is tanúja lett a történelemnek, ugyanakkor/épp e tanúság által kívülről nézi saját életét.

Ruth Klüger
Ruth Klüger

A színpadon egyetlen díszletelem van, egy barakkszürke, háromemeletes ház, ami tengelyéből kibillenve-megsüllyedve oldalra dől. Tizenkét ablakában egy-egy, az események szempontjából jelentőséggel bíró fekete-fehér kép, köztük Walt Disney Hófehérkéje, egy töltőtoll hegye, egy írógép billentyűzete, egy száj, egy vonat ütközői, egy gyertya, a tenger hullámai, a Neubaugasse utcanévtáblája. A normális élethez tartoznának, de a normális élet lehetőségére esély sincs.

A hétéves számára náci bevonulást követően a bécsi kifejezések után a meglepetés erejével ható német szavak, a schillinget felváltó márka még a hétköznapok tényei. A tiltott abortuszt végző orvos apa és az ő eltűnése annak ellenére is a politikamentes családtörténet eseménye, hogy „ilyen időkben ki akarna gyereket".

Az osztályban először a többiektől külön ültetett, majd zsidó iskolába szegregált kislány, aki a villamoson nem ülhet le, aki moziba nem mehet, aki a kifordult világra magyarázatot vár, akinek a feje fölött a család azon vitatkozik, elküldjék-e utolsó esélyként Palesztinába (aztán az anyja nem hagyja) már a világtörténelem tanúja. Deportálás, vagonokba zsúfolt, rámpákra terelt emberek, Theresienstadt, Auschwitz, Christianstadt, karra tetovált A-3537 az új valóság, amelyben élnie kell. Ebben gázkamrák vannak, amelyeket a felnőttek a gyerekek megnyugtatásaképp csak a fantázia szüleményeinek tartanak, aztán jön egy lány, akinek az apja a gázkamrákban elpusztultak holttesteit eltemető osztagba tartozik. Ebben az anya azt javasolja gyerekének, hogy együtt rohanjanak neki a villanydrót kerítésnek, és legyenek öngyilkosok. Ebben egy kápónő azt szuggerálja, hogy hazudja magát tizenöt évesnek, és bár láthatóan fiatalabb, munkára alkalmasnak találja, hogy ne kerüljön a halálra kiválasztottak közé.

Weiter Leben
Weiter Leben

A szeretett Theresienstadt, mert egy művészettörténész révén gondolatban múzeumokba jutott el, mert itt még lehet emberekről és emberi kapcsolatokról, érzésekről beszélni. A gyűlölt Theresienstadt, mert szabadságától megfosztatik, és mert a halál előszobája.  Auschwitz meg olyan, mint egy kioperálhatatlan daganat, idegen anyag a testben. Lehet-e az irracionális történeteket hideg racionalizmussal mondani?

Ruth Krüger szerint csak így lehet. A Theater ISKRA előadását rendező Veronika Sommereger pedig a szöveg erejében bízik. Joggal. A monodrámát ugyanakkor két színésznő játssza, amitől a jelentések is megsokszorozódnak. Ez a kettős, mégis együttes létezés utal Ruth Krüger fogadott nővérére, akivel Auschwitzban találkozott, és akivel együtt élték át a tábort, a szökést. A döntés ugyanakkor azt is lehetővé teszi, hogy a magyarázatkeresőre és a magyarázatadóra hasadt személyiség egyszerre megjelenjen a színpadon. A két színésznő teste szinte végig egymáshoz ér, de van, hogy egymással szemben állnak, és mint egy tükörbe, úgy néznek bele a másik szemébe. Hol az egyik, hol a másik kapja a reménykeltő és reményadó mondatokat, cserélődnek a szerepek, attól függően, ki mikor, melyik oldalán van az érzelmi libikókának. Nincsenek zajok, zörejek, látványos fényváltások. Jelmez van, egy piros és egy kék ruha, mindkettő egyszerű, szinte zsákszabású, ujjatlan, mindkettőben van kockás betoldás. Lehet ez gyerekek játszóruhája, iskolai egyenruha, rabruha - az 1938 és 1945 közötti hét év fázisai.

És ebben az egymást támogató, egymásra reflektáló szimbiózisban Veronika Vondrak és Renate Wichtl „csak" létezik a színpadon, nagyon intenzíven, a választott elbeszélő-elmesélő színházi műfajhoz (Erzähltheater) és az irracionális eseményekhez illő, fentebb már említett hideg racionalizmussal. Mert a kötet- és darabcímnek megfelelően: tovább kell élni, egy ilyen ifjúság/fiatalkor ellenére is. Hogy továbbadják ezeket a történeteket, hogy azok soha ne ismétlődjenek meg.