Etelka, Aletta

Dimenzióközi utazás bábokkal

2014.08.27. 07:00

Programkereső

Zsámbékon láttuk a fiatal bábosokból alakult HUPS! Crew legújabb, Idegen elemek című bemutatóját. Az előadásból sok mindenre választ kaphatunk, például hogy mi a megoldás, ha szerelmünkre nem úgy hat a gravitáció, mint ránk, vagy ha szívünk választottja éppen papírlapokból kelt életre. A legfontosabb tanulság azonban, hogy játékokért nem kell messzire menni, mert az egész univerzum ott van az összes anyagban.

A HUPS! Crew neve egyre többeknek lehet ismerős, hiszen a 2013-ban végzett bábszínész hallgatókból (Spiegl Anna, Szolár Tibor, Hoffer Károly, Czupi Dániel, Fehér Dániel) verbuválódott csapat olyan unikálisat alkot, hogy aki egyszer hall róluk, rögtön szívébe vési nevüket. Első előadásukkal, a Jammel, egy év alatt bejárták Európa fesztiváljait, itthon pedig csekély számú előadásuk faldöngető teltházzal megy. Különlegességük abban a fajta univerzalitásban rejlik, ami nemcsak a bábos készségek birtoklására, hanem a hangszeres- és énektudásra, a dramaturgiai érzékenységre és ezek kreatív kombinálására is kiterjed.

Második bemutatójukat, az Idegen elemek című előadást a Zsámbéki Színházi Bázison a hivatalosan "munkabemutató" megnevezéssel fémjelzett állapotában láttuk, szeptembertől pedig a Trafó műsorában lesz megtekinthető. Az előadás leírását olvasgatva, mely szerint "emberi esendőségeinkről, kommunikációs nehézségeinkről" szóló darabot fogunk látni, valamiért automatikusan az Y generáció sokszorosan átmedializált kommunikációs nyelvére, kétdimenziós világképére és ennek animációval történő megfogalmazására gondoltam. Ehhez képest sokkal tágabb tér-idő dimenziók nyíltak meg az előadásban, amelyeket nagyon nehéz volna ilyen kategóriákba beleszorítani. Itt a didaxis gyanúja fel sem merül, éppen ellenkezőleg: zenével, fénnyel, mozdulatokkal, formákkal érzékenyít az előadás egy sokkal magasabb szintű érzékelésre. Olyan "prelogikus", értelem előtti nyelven mesél, aminek megértéséhez még beszélni sem kell talán tudni. (Itt megjegyzendő, hogy az előadás ezzel együtt sem kisgyermekeknek szól, sokkal inkább tizenkét éven fölülieknek szóló kétirányú utazás a gyerekkor játékosságába a felnőttkor kérdéseinek mentén).

A Zsámbéki Színházi Bázis ezen a hűvös nyári estén időtlen, semleges hellyé változott a HUPS! Crew előadásának idejére, ahol bármi megtörténhetett: antigravitációs szerelem, kőműves segédekből megszülető bájos diktátorok, életre kelt Mária-szobor lázadó Kisjézussal, chagalli mese az engedetlen Ikaroszról, vagy akár Mr. Bean-i humorral elbeszélt történet az irattáskájába beleszerető férfiról, aki a vonaton ragadt. Mindez persze csak feltételezés, hiszen az ember akarva-akaratlanul jelentést társít a látottakhoz.

Az előadás zenei felütéssel kezd, amely szépen lavírozik a klezmer és a magyar népzenei dallamok határmezsgyéjén. A hegedűn, tangóharmonikán, klarinéton, gitáron és cajon-on megszólaló zenekar épp annyira profi, hogy tökéletesen megidézi egy vándormutatványos csapat elevenségét. A zenei intro után egy kevésbé lírai, ám annál több, finoman elhelyezett szatirikus poént tartalmazó jelenet következik. Az asztali bábjáték kreatívan lecsupaszított technikáját látjuk: az öt kézfejhez járó öt, hátulról mozgatott gyurmafejből megelevenedő alak viszonyába egy szabolcsi falu kőműves brigádjának belső hierarchiáját is beleolvashatjuk.

Meg kell tanulni ennek a fajta makroszínháznak a "nézését": nem szükséges sok idő ahhoz, hogy a kézfejeket (amik mögött teljes egészében látszik annak tulajdonosa) önálló entitásként tudjuk érzékelni, ahhoz azonban, hogy az ujjak nyújtotta lehetőségekben felismerjük a karakterek gesztusjegyeit, már egy kicsit több idő szükségeltetik. Ahogy azonban rááll a szemünk erre a fajta ábrázolásra, azonnal felismerjük a sztahanovista, a flegma, az ideges, a helyezkedős karaktert és azt, hogy legyen szó téglapakolásról vagy bármi másról - mindenki a vezetői pozíció felé igyekszik a maga módszereivel.

Szolár Tibor egyszemélyes jelenete nagyszerű komikusi érzékről tesz tanúbizonyságot: egy olyan karaktert formál meg, amelyben egy körülményeskedő csinovnyik alak a tárgyak összeesküvését a maga javára fordítja: az irattáska és a papírhalmaz eleinte engedetlenkednek, de aztán az irodista a kabin magányában szerelmet vizualizál a papírba, szó szerint "megtestesítve " azt. A szerelemben elmerült férfit a fülkébe érkező hús-vér nő (Spiegl Anna) szakítja félbe, aki - mit ad Isten - a harmonikájába szerelmes. A helyzet megmosolyognivaló, ugyanakkor szomorú kortünet: hány emberi pillanatról maradunk le, míg szélesvásznú, óriás kijelzős smartphonjainkkal csevegünk?

Jó megoldásnak bizonyul, hogy az egymáshoz csak lazán kapcsolódó jeleneteket acapella ének és ütős zenekari számok vezetik át egymásba, megteremtve a kellő atmoszférát a soron következő etűdhöz. Az előadás felénél a bábosok még bedobnak egy cirkuszi számot, amiből kiderül, hogy fél kézzel, másik kezükkel a mellettük álló hangszerét billente, húzva, pengetve is tudnak játszani. Ezután megint egy teljesen más dimenzióba kerülünk. Egy orosz evangélikus templomban érezheti magát a néző, amint a neylonba csomagolt Spiegel Annát nézi. A csecsemőjét kezében tartó alak ugyanis Mária-szobrot idéz. De mit érne az egész konfliktus nélkül? Az izgága Kisjézus megpróbál túljárni a templom csendjében elszundikáló édesanyja eszén:  huncutkodva szemet és szájat rajzol magának és anyjának, egy szike segítségével szájat hasít magán. A gyerek élvezi a szájából megállíthatatlanul áradó zsoltárhangokat. A jelenet humora, bája leírhatatlan.

Látunk ezután még Wunder Judit bájos zsákvászon bábjaival előadva egy egyszerűsített Csongor és Tünde történetet is: itt az égi-földi szerelem problematikája helyett a szerelmesekre ható eltérő irányú gravitáció okozza az akadályt. Mi ez, ha nem a férfi-női kommunikáció eltérő kódrendszeréből adódó nehézségek lírai megfogalmazása? A problémát itt egy piros szalag tudja orvosolni, amin a fiú felhúzza magához a lányt, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Egyúttal azt a kérdést is megidézi a jelenet, hogy mi az, ami ma összeköti az egymástól távol élő szerelmeseket: égigérő paszuly helyett talán az internetkábel?

Hoffer Károly etűdje, a kékek, sárgák, zöldek meditatív összhangjából kibontakozó történet lehet akár egy ikaroszi példabeszéd is a napba repülő engedetlen fiúgyermekről, ami szintén belefér a kommunikációs-nehézségek olvasatába. A jelenetet szépen kísérő énekhangok teszik igazán csodássá. A záró "epizódban" pedig a kreativitásának ezzel egy új oldalát is megmutató Spiegl Anna bonyolult technikájú, ugyanakkor letisztult, pálcás bunraku bábjait látjuk. Két filigrán alak története ez, két egyszerű, fehér vászonbábbal, amit összesen öten mozgatnak párhuzamosan, ami kifinomult bábmozgást eredményez. A jelenet szerint az egyik báb önmaga mintájára megteremti a másikat, míg végül utóbbi úrrá lesz "teremtőjén". A bonyolult technika ellenére talán dramaturgiailag ez a jelenet hordozta a legkevesebb meglepetést, feszültséget, érdemes lett volna talán máshova elhelyezni a jelenetek sorában.

Kilépve a zsámbéki hangár nyirkos teréből a csillagos éjszakába, úgy érezheti magát a néző, mint aki egy galaktikus utazásra fizetett be. Az Idegen elemek új dimenziókapukat nyit meg, de nem a szó science fiction-i értelmében, hanem ami a bábos perspektívák nagyvonalú felmutatását és a zenei utaztatást jelenti. Az pedig másodlagos, hogy mennyire konkrét vagy inkább elvont szellemi útravalóval gazdagodtunk. Talán a legfontosabb a rácsodálkozás, hogy minden tárgyban, anyagban éppúgy ott rejlik a játék, mint az emberben magában.