Aki még nem tudja, ki az a Kayamar, annak ajánlom szeretettel a weboldalát, mivel helyszűke miatt nem szeretném életrajzi adatokkal terhelni a beszámolót. Azért elöljáróban néhány címszó álljon itt: öt oktávos hangterjedelem, improvizációs tehetség, Herz-hallás - nagyjából ezek lennének a Kayamar-jelenség főbb hozzávalói.
A koncert időpontja sajnos nem bizonyult szerencsésnek, ugyanis vasárnap volt, ráadásul advent, és az emberek ilyenkor vagy otthon ülnek családi körben a tévé előtt, vagy vásárlási lázban égnek. A lényeg, hogy húsz főnél több nemigen ült a közönség soraiban, és ebbe a létszámba beleszámoltam magamat, Kayamar operatőri feladatokat is ellátó menedzserét, a rokonokat, barátokat és üzletfeleket is.
A kritizálást a plakáttal kezdem, amelyen nemcsak Kayamar látható, hanem Göncz Renáta szopránénekesnő is, akiről első ránézésre az őt nem ismerő laikusok azt gondolhatnák, hogy az esztétikai-optikai tuning szerepét tölti be, mivel a neve sehol sem szerepelt. Nem beszélve arról, hogy a hangversenyen rajta kívül még három másik "mellékszereplő" is feltűnt, név szerint Lakatos Zsuzsa, Uzsaly Bence, valamint Czinege Ádám, akik csak nagyritkán hagyták egyedül Magyaróvári Viktort. Szóval a koncert fényében jobban nézett volna ki a plakáton a Kayamar és barátai cím.
A hangverseny izgalmasan kezdődött: különböző madarak csicsergését hallhattunk az éterben, amiket maga Kayamar produkált, mint később kiderült, egy looper vagy hosszabb nevén loopstation pedal segítségével. Aki nem ismerné ezt az eszközt, arra szolgál, hogy a zenei anyagot rögzítse, majd folyamatosan ismételje, alapot biztosítva újabb repetitív zenei rétegek számára, amely rétegeket akkor állítja le vagy indítja újra a művész, amikor kedve tartja: vagyis egyfajta minimalista alapot biztosít, amire lehet improvizálni. A szokatlan kezdés után végre láthatóvá vált a főszereplő, majd a már említett közreműködők is, én pedig kíváncsian vártam, hogy megtudjam, mi is sülhet ki egy effajta vokális, közös improvizációból. Bevallom, nem arra számítottam, amit kaptam, de ezen nem lepődtem meg, hiszen nem is jazz-muzsikusokról van szó. Kayamar ugyanis karmesterként irányította az improvizációt, elénekelt egy frázist, amit visszaénekeltetett az egyik énekessel, erre ráénekelt egy újabb zenei anyagot, amit egy másik énekes közreműködőnek kellett folyamatosan ismételnie, és így tovább, majd az egészre ő improvizált újabb motívumokat, dallamokat. Talán ismerősen cseng a technika: szó szerint élő, hús-vér loopolásnak lehetett szem- és fültanúja a közönség, ha úgy tetszik, improvizálni csak Kayamarnak volt szabad. Ez a technika váltakozott a pedál alkalmazásával, az utóbbiról Kayamar elmondta, hogy még csak pár napja került a birtokába, de ez mindössze ebből a bejelentésből, valamint az erőteljes koncentrációból derült ki.
A műsorszámok alapjában véve frissességet, spontaneitást és önfeledtséget sugároztak, Kayamar bravúrosan váltotta a lágékat, énekével hol teljes értékű kíséretet alkotott, hol pedig szólistaként jeleskedett, és csak időnként lehetett érzékelni némi félreintonálást. Ahogyan az idol, Bobby McFerrin koncertjein, úgy itt is kvázi effekteket produkáló hangszerként, nélkülözhetetlen eszközként funkcionált a mikrofon, tehát a hangversenyt emiatt sem lehetett volna akusztikusan megoldani. De ahol van mikrofon, oda kellene hangmérnök, hangtechnikus is, ennek sajna híján volt a produkció, és ez bizony igen sokat rontott néhány megszólaláson: rendszerint a szoprán sok volt, még olyan helyeken is, ahol a szólót Kayamar énekelte. Némi hangmérnöki munkával sokkal üdítőbb lett volna az igen szépen megformált Walking in the Air, Howard Blake dala, amelyben Göncz Renáta énekelte a szólót kissé fátyolossá, könnyűzenéssé változtatva lírai szopránját, keverve ezzel a Hóember című 1982- es animációs filmben elhangzott eredeti verziót (ahol egy kórista kisfiút hallhattunk mesésen naiv hangon énekelni) a mára már sokkal ismertebb Nightwish-féle 1999-es változattal az Oceanborn című albumról, ahol még Tarja Turunen énekelte a dalt kicsit drámaibb hangvételben. Ehhez remek kíséretet rögtönzött Kayamar, így a dal a koncert kiemelkedő színfoltja lett. Hasonlóan kedves élményekkel gazdagított a Weöres Sándor versére énekelt Ha a világ rigó lenne, amelyben szintén lejjebb lehetett volna venni a szoprán szólóból, de most már nemcsak Kayamar engedte meg magának az improvizálást, hanem a szólóba, majd a koncert vége felé a többi közreműködő énekébe is keveredtek rögtönzött elemek, s ezek igencsak emelték a hangverseny színvonalát. Az említett Weöres-dalban ismét madárhangokat hallhattunk a looper segítségével egymásra helyezve - ha Olivier Messiaen hallhatta volna ezt a produkciót, bizonyára megnyalta volna mind a tíz ujját.
McFerrin koncertjeihez hasonlóan a közönség énekeltetése sem maradhatott el - bár ide a nagyobb létszám igencsak hiányzott -, viszont az amerikai énekes-karmesterrel való összehasonlításra leginkább a ráadás adott alkalmat, mivel itt McFerrin egyik számát adta elő Kayamar, a Blackbirdöt, ami nem kis kihívás. A dalt lélegzetvisszafojtva hallgatta a közönség, és lehet, hogy előfordultak benne intonációs zavarok, lehet, hogy a mikrofon használata is mesteribb lesz idővel, de egy biztos: Kayamart tisztelettel ajánlom Bobby McFerrin legközelebbi magyarországi koncertjének szervezői figyelmébe, legalább egy közös szám erejéig.
Kayamar karácsonyi koncert - Nádor Terem, 2012. december 16.
Közreműködtek: Magyaróvári Viktor (Kayamar), Göncz Renáta (szoprán), Lakatos Zsuzsa (alt), Uzsaly Bence (tenor), Czinege Ádám (basszus)