Október 11-én tartotta a Dúo ViGor néven fellépő két spanyol művésznő a budapesti Spanyol Nagykövetség jóvoltából négykezes zongoraestjét. A fogadással egybekötött koncert közönségének nagy részét honfitársaik tették ki. María Alvarez Vidales a spanyolországi Leónban született, zenetörténész és zongoraművész diplomáját hazájában szerezte meg. 2003 óta Budapesten él, művészi pályafutása mellett négy éve tanárként is dolgozik. Laura Gordo Gil Las Palmas de Gran Canarián született, felsőfokú zenei tanulmányait Budapesten a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen folytatta Kemenes András és Némethy Attila növendékeként. Jelenleg a Conservatori de Tenerifében tanít zongorát.

A szervezők előzetesen minden székre elhelyeztek egy programot, ami azért is érdemel külön említést, mert kevés ilyen igényes műsorfüzettel találkoztam még. Nem csak a művésznőkről olvashattunk rövid önéletrajzokat, de az összes darabról is egy-egy színes bekezdést, melyeket a duó zenetörténész tagja, María írt. A magyar szövegen néhol ugyan érződött, hogy nem anyanyelvű írta, de így is nagyon választékosan volt megfogalmazva.

Schubert Op. 121-es Két indulójával kezdték a koncertet. A karakteres darabok a lendületes kezdés ígértével kecsegtettek, ez azonban csak félig valósult meg. Schubert zeneszerzői nagyságát senki sem vonja kétségbe, de nyilvánvaló, hogy nem ezek a négykezes művek jelentik életműve csúcsát. A vágtázó ritmus energikus helyett unalmas és monoton volt, sajnos az előadás sem hozta ki a maximumot a művekből. Főképp a felső szólamot játszó Maríánál hiányoltam a karakteresebb, markánsabb zongorajátékot.

Másodikként Enrique Granados (századfordulós spanyol zeneszerző) Katonaindulója következett. A Goyescas szerzőjének édesapja a spanyol gyalogososztály kapitánya volt, így a katonasághoz fűződő személyes gyerekkori emlékei gyakran visszaköszönnek műveiben. Műsorfüzetünk szerint a darab egy park zenepavilonjának képét jeleníti meg a hallgató előtt egy kis szalonstílussal megfűszerezve. Valóban egyfajta majálishangulat áradt a könnyed kis műből, Satie stílusát véltem felfedezni egy-egy zenei fordulatban. A két művésznő előadásában nem volt hiány játékosságból és vidámságból, láthatóan élvezték a darabot.

Három Frederic Mompou darab következett, melyeket a zeneszerző 1978-ban írt át négy kézre saját hat darabból álló Comptines (Gyermekdalok) ének-zongoraciklusa alapján. A katalán komponista párizsi tartózkodása alatt gyakran megfordult Madame Peignot szalonjában. Itt ismerkedett meg a spanyol népdal- és mesegyűjtő Pierre le Roy-jal. Az ő gyűjteményéből származnak a ciklusban megzenésített versek. A spanyol népzenében sok olyan elem található, amely rokon vonásokat mutat az impresszionista stílussal. Ilyen például a gyakori metrumváltás, vagy a kettős tonalitás. A dalok szövegeként felhasznált gyerekversek Satie műcímeit juttatják eszünkbe. A koncerten elhangzott harmadik dal például így hangzik: „A Hold belsejében három pici nyulat láttam, amint szégyentelenül szilvát majszoltak, a pipa a szájuk sarkán, ujjaik között egy pohár bor, és közben mondogatták: Asszonyom, töltse teli borral poharunkat!" Ezeket a zenei miniatúrákat rendkívül szellemesen adta elő María és Laura.

A szünet előtti utolsó darab Ravel népszerű Spanyol rapszódiája volt. A francia zeneszerző - főképp édesanyja baszk származása miatt - köztudottan vonzódott a spanyol kultúrához. Az első tétel (Prelùde à la nuit) a korban népszerű éjszaka zenéjének toposzához tartozik. A monoton, négy hangból álló ereszkedő motívumot bravúros kadenciák szakítják félbe, melyek rendkívül változatos játékmódnak adnak teret. A másodiktól az utolsó tételig népszerű spanyol táncokat dolgozott fel Ravel. A Malagueña-ban a fandango ritmusát fedezhetjük fel, a rapszódia harmadik tétele pedig a Habanera spanyol tánc nevét viseli. Az utolsó tétel a Feria színpompás forgatagába kalauzolja el a hallgatót. Mint korábban már bizonyították, jó érzékük van a spanyol zongoristanőknek az impresszionista darabokhoz. Így csak a lapozásban vétett bakik rontottak némiképp az előadás színvonalán.

A szünet után Mozart K.594-es F-moll fantáziája következett. Kissé sajnáltam, hogy megtörték a spanyol komponisták sorát, mint kiderült, nem minden alap nélkül. Valóban jobban jártunk volna, ha maradnak a nemzeti vonalnál. A Mozart-mű ugyan még elment, de az utána következő Schubert A-moll Allegro-t (Op. 144, D.947) már kicsit nehezemre esett végighallgatni. Egyik dolog, hogy a darab témáját annyiszor ismételték, ahányszor csak a kotta lehetőséget adott rá (vagy talán még többször is). Ez persze nem lett volna probléma, ha mindig valami újat hoztak volna ki a főtémából, de sajnos ez nem történt meg. A másik borzasztóan zavaró dolog ismét a lapozás volt, amit nem egyszer, de legalább ötször elvétettek. A mellettem ülő konszolidált úr a végén csak ennyit jegyzett meg: „Remélem, az utolsó darabot jobban megtanulták".

Hála az égnek, műsoruk utolsó számánál visszatértek a spanyol-impresszionista vonalhoz. Manule de Falla Két spanyol táncát hallhattuk a La vida breve című operából. 1904-ben írt operájából G. Samazeuilh dolgozta át a koncerten elhangzott két táncot négy kézre. Az első a két főszereplő, Carmela és Paco esküvőjén hangzik el. Kasztanyetták, flamenco-gitár és soleárok kísérik az ifjú párt és a násznépet. A második tánc a már a Spanyol rapszódiából ismert malagueña. Ezeknek a mediterrán táncoknak a hangulatát vittem magammal estére arra gondolva, bár én is tudnék flamencózni!