- Külső szemlélőként milyen a képe az intézményről?

- Nagy tisztelettel tekintek rá, hiszen egy óriási tekintélyű felsőoktatási intézményről van szó, amely gyakorlatilag a kultúra zászlóshajójának tekinthető ebben a műfajban. Az ember mindig tisztelettel és alázattal szemlél olyan dolgokat, amelyekhez nem ért, és bár én talán az átlagnál jobban szeretem a zenét, nem vagyok szakmabeli. Az intézmény működése kapcsán természetesen ettől el kell tekintenem. Vannak területek, amelyeket a menedzsment szempontjából nem lehetséges kvázi „fekete dobozként" kezelni, itt természetesen a legmesszebb menőkig együttműködöm az intézményvezetéssel. Más területeken, ahol szükséges, hogy egy inputokkal és outputokkal rendelkező fekete dobozként szemléljem a helyzetet, el kell vonatkoztatni az intézmény iránti tisztelettől - de az elmúlt hónapok alapján úgy tűnik, hogy a javaslataimat, tanácsaimat meg is fogadják. Az intézmény legfőbb problémája egyébként a pénzügyi instabilitás, amely nem egy belső hiba eredménye, hanem ennek - az egyébként gyönyörű - fejlesztésnek a következménye.

- Igen. Egész egyszerűen szakmai hibákkal terhelten indították el a projektet az első pillanattól kezdve, és ezt nem az egyetem részéről értem. Az, hogy a fejlesztést eldöntők kész tényként állítják azt, hogy bizonyos költségeket, amelyek a fejlesztés logikus, magától értetődő részei, nem lehet a fejlesztés terhére elszámolni, és ezért az intézménynek kell viselnie ennek a terheit, kicsit furcsa. Itt például az elmaradó bevételekre gondolok a kiköltözés következményeképpen, ami persze csak egy becsült összeg, de mégis tetemes. Ami pedig számlákkal igazolhatóan nagymértékű tehertétel, az az Üllői úti idegen bérlemény költsége, amely nagyságrendileg körülbelül ugyanakkora. A kettő összege éves szinten olyan 300 millió forint körüli költségvetési mínusztételt eredményez, amelyet ha beszorzunk a fejlesztés futamidejével, akkor egy gyönyörű szép, kerek szám felé közelítő összeget kapunk. Ezt egy intézményre rálőcsölni kissé cinikus, de mindenképpen szakmaiatlan. Ennek próbáljuk keresni a kiútját, hiszen nyilvánvalóan az intézmény mindent megtett, hogy ezt a pénzügyi lyukat betömje - megjegyzendő, ennek mértéke időarányosan nem éri el azt a szintet, amit el kellene érni, ez is mutatja, hogy az intézmény mindent tőle telhetőt megtett, máskülönben a 300 milliónál lényegesen nagyobb hiánnyal számolhatnánk. Ez egyébként talán abból a szempontból nem káros, hogy olyan tartalékokat sikerült feltárni, amelyekre egyébként nem lenne kényszerülve. Most azonban elérkeztünk egy olyan határra, hogy ezt tovább már nem tudja az intézmény saját erőből finanszírozni.

- Tavaly történt egy nagyméretű oktatási megszorítás az intézményben, amely a hallgatók és az oktatók oldaláról nagy veszteségnek könyvelhető el még akkor is, ha az anyagi szükség ezt egyébként indokolja. Ön szerint, ha a fent említett tételeket sikerülne utólag a projekt költségkeretébe visszavezetni, akkor nyílna-e mód arra, hogy a most elvett órákat visszaadják?

- Szerintem erre legkorábban akkor lesz lehetőség, ha a Liszt Ferenc téri épület felújítása befejeződött. A fenti egyenlegrontó tényezők - amelyeket túlkapás volna kárnak, csődnek, személyi felelősség eredményének vagy egyszerűen lopásnak nevezni, mint amilyen hangokat néhány hónappal ezelőtt hallani lehetett - az első pillanattól kezdve látható és kalkulálható folyamatokat indítottak be. Addig nincs bevétel, illetve addig van szükség a bérleményre, ameddig nincs új épület. Nyilvánvaló, hogy a fejlesztés akkor tudja beváltani a hozzá fűzött reményeket, ha az új épület felújítása befejeződik, előbb nem lehet ilyesmiről beszélni. Feladatom fő része egyébként éppen az, hogy a vezetéssel közösen bemutassam: a korábban el nem ismert tételek és a következő két év még ennyi és ennyi pluszforrást igényel, de aztán a fejlesztés végén ez a tendencia megfordul, és a bevételek még az előző helyzethez képest is növekedni fognak. Ezt már a fejlesztést megelőző megvalósíthatósági tanulmány is megmutatja: pl. az összes alapterület megnövekszik, ez lehetővé teszi, hogy több hallgatót vegyenek fel, ezáltal több oktatót foglalkoztassanak. A Nagyterem korszerűsítése, klimatizálása pedig ezen túl az áprilistól októberig terjedő időszakra is megengedi annak bérbeadását - eddig olyan meleg volt odabent, hogy erről szó sem lehetett. Egy tudatosabb, szisztematikusabb koncertszervező tevékenység is elindulhat, együttműködésben a Müpával és az Operával, ezáltal nagyobb bevételekre tud majd szert tenni. Feltételezhetően még a külföldi hallgatók érdeklődését és létszámát is növelni lehet. Be kell tudnunk tehát mutatni, hogy noha a projekt igényli még két évig a pluszforrásokat, a végén ez meg fog térülni, olyannyira, hogy akár az egyetem az államnak visszatéríteni is képes lesz - ha nem is pénz formájában, de a két új épület megvalósulásával fölöslegessé válik például a Semmelweis utcai épület, így ezt egy az egyben vissza lehet adni az államnak.

- Igen, ez egy jó szó rá. Ez magában foglalja egyébként a két malom közt őrlődést is: bizonyos dolgokért itt, a házban is, más dolgokért pedig a minisztériumban illetve a kormánynál kell megküzdeni.

- Mivel tud ön többet illetve mást tenni, mint a rektor? Mennyire szükséges ez a többlet?

- Egyrészt talán azért, mert engem nem érint az „üzemi vakság", ha szabad így fogalmaznom. Ez talán a kevés közül az egyik előnye annak, hogy kívülről jöttem, és így szemlélem, így ismerem meg a dolgokat. Van, ami az eltöltött hosszú évek alatt az itt dolgozóknak természetes, nekem pedig feltűnik, és felteszem a kérdést, hogy miért is van az így vagy úgy. A másik talán a pásztorfiú és a farkas esete: az egyetem vezetése az elmúlt másfél évben sokszor jelezte a gondokat a megfelelő szinten. Talán most, amikor a gondok valóban súlyossá váltak, jobban elhiszik az intézménynek külsős támogatással. Persze ehhez az érvanyaghoz kellenek olyan szakmai megfontolások is, amelyekben én csak a rektor úrra tudok támaszkodni. Az oktatásszervezés és az oktatás tartalmi kérdéseiben nem vehetem magamnak a bátorságot, hogy egyedül találjak ki bármit - finomítani persze lehet. És hát nyilván minden embernek más a kapcsolatrendszere, amelyet igyekszünk az ügy szolgálatába állítani, amennyire tudjuk.

- Hogy esett önre a választás?

- Tulajdonképpen én voltam olyan értelemben a tűzhöz közel, hogy a miniszteri kabinet tagjaként, szakértőként dolgoztam ez év elejétől, és minden ilyen napi problémáról értesültem, ami ott a kabinetben előadódott. Amikor a Zeneakadémia májusban kapott egy nagyobb nyilvánosságot a rektor és a főigazgató közös levele kapcsán, akkor kéznél voltam, hiszen az én múltam alapvetően a reálszférához, és nem a hivatalnoki tevékenységhez kötődik, és alapvetően a cégmenedzselés, vállalatvezetés a szakterületem. Ennek a hátulütője persze az, hogy az államigazgatás nyelvét kevésbé beszélem, ehhez szükséges egy „fordító".

- Mi az ön végzettsége?

- Én eredetileg gépészmérnök vagyok, 1971-ben a Műegyetemen végeztem, '75-ben pedig a Közgazdaságin. Először, még a rendszerváltás előtt, különféle gyártó cégeknél jártam végig a szamárlétrát. Közvetlenül a rendszerváltás előtt én voltam a vaskohászat miniszteri biztosa, ami tulajdonképpen belekóstolást jelentett a válságkezelésbe is. A '80-as évek végétől a bankvilágban dolgoztam, aztán pedig '92-től a választásokig a Magyar Fejlesztési Banknak voltam a vezérigazgatója, és aztán utána privát szférában tanácsadóként működtem.

- Ha az elkövetkezendő két-három évet nézzük, mit tud jósolni a Zeneakadémiának? A rektor úr nagyon optimista, ez mindenképpen pozitív az intézmény hangulatára nézve - ön külső szemlélőként ezt meg tudja erősíteni?

- Abban biztos vagyok, hogy annak nincs alternatívája, hogy a Liszt Ferenc téri épületet befejezzék. Amennyiben ez megvalósul - és erre minden esély megvan -, akkor úgy gondolom, hogy az ehhez szükséges forrásokat így vagy úgy, ha küzdelmek árán is, de meg fogja kapni az intézmény, hogy a működőképességet további minőségi romlás nélkül fenn lehessen tartani. Úgy gondolom, hogy az intézmény ezzel egy valóban dinamikus fejlődésnek a kezdőpontjára kerülhet, és onnantól az intézményvezetésen és a fenntartón múlik majd a dolog. De minden jel arra mutat, hogy egy igen küzdelmes két év után egy nagyon szép perspektíva alakul ki.

- Kitekintve kicsit az ön sajátos területéről: a kormányzat átfogó felsőoktatási reformra készül, ami mindenféle visszhangokat kivált ország- és ágazatszerte. Az ön információi alapján ez hogyan érintheti majd a Zeneakadémiát?

- Oktatásszervezési meg tartalmi kérdésekbe én nem merek belemenni, de a finanszírozásba, amely végül is ezt meghatározza, igen. Mindig is azt mondtam, a feladatom első pillanatától kezdve, hogy ezt az egyetemet nem lehet abban a masszában kezelni, mint a felsőoktatás egészét. Mikor legutoljára ennek a törvényjavaslatnak az előkészítése folyt és házon belüli véleményeket is gyűjtöttek, azt javasoltam, hogy kerüljön bele egy olyan kiegészítés már eleve a Nemzeti Erőforrás Minisztérium előterjesztésébe, hogy a finanszírozás szempontjából a művészeti felsőoktatást nem lehet olyan normatív rendszerben kezelni, mint a felsőoktatás egészét, mert itt annyira speciális, hallgatókra bontott egyéni képzés van, ami többletköltséggel jár. Ki kell emelni a felsőoktatáson belül tehát ezeket az intézményeket finanszírozási szempontból, hogy megkaphassák azokat a pluszforrásokat, amelyek az oktatást lehetővé teszik. Ez után lehet majd azt a kérdést boncolgatni, hogy ez mit jelent az oktatásszervezés kérdéseiben.

- Természetesen szimpátia övezi az intézményt, de szerintem - bár lehet, hogy tévedek - az már kérdőjeles, hogy mennyiben vannak tisztában annak speciális voltával. Talán éppen az a feladatunk, hogy megpróbáljuk elfogadtatni ezt a döntéshozókkal, hiszen az egész finanszírozási megközelítés megváltozásának ez volna a logikája. Ezért bizony meg kell küzdeni. Másrészről itt van egy erősebb ütőkártya: ez a 11 milliárdos fejlesztés, aminek a közepén vagyunk éppen, a Ligeti György Épület átadása után - elképzelhetetlennek tartom, hogy ne kapja meg az intézmény a szükséges támogatást ahhoz, hogy a működőképességet fenn lehessen tartani és a fejlesztést sikeresen be lehessen fejezni. Ez egy elképzelhetetlen önellentmondás lenne.