- Hogy érzi magát a Zeneakadémián alig néhány héttel azután, hogy elhagyta a Müpát?
- Nagyon jól. Megtiszteltetés számomra a hazai zenei élet fellegvárában dolgozni, az intézmény hagyományai itt mindenkit köteleznek. Jó érzés, hogy most itt tudom segíteni a munkát.
- A Szenátus ülésén a pályázata bemutatásakor azt mondta, a Müpa most már működik magától, így nyugodt szívvel tudja otthagyni. Mit jelent az, ha egy intézmény már működik magától?
- Azt, hogy sikerült kialakítani azokat a munkafolyamatokat, amelyek most már gördülékennyé teszik a szervezést. Nem mondom, hogy nem kell beavatkozni semmibe, de megvan az a rutin, amely a mindennapi teendőket működteti. Nagyon sok munkát fektettem bele, hogy ez kialakuljon. Úgy látom, hogy a Zeneakadémián ezzel még nagyon sokat kell majd foglalkozni. A kulturális terület, amelyért én felelek, eddig nem is létezett abban a formában, ahogyan most létre kívánjuk hozni, és ennek az oktatással és a kiszolgáló területek munkájával való kapcsolatrendszere is nagyon érzékeny. Vagy teljességgel hiányoznak ezek a folyamatok vagy pillanatnyilag még nemigen használhatók. Ezzel biztosan sok munkánk lesz. A Müpában vezérigazgató-helyettesként is az volt az egyik fő feladatom, hogy összehangoljam a különböző területek tevékenységét. Én már 2004 elejétől ott dolgoztam, amikor az intézmény még létre sem jött, tehát körülbelül abban a fázisban szálltam be az ottani csapatba, mint most itt, egy évvel a Liszt téri épület újranyitása előtt. Akkor az volt a fő feladat, hogy egy leendő nagy komplexum folyamatait úgy szervezzük meg, hogy mire bejön a közönség az épületbe, addigra mindenki tudja, hogy mi a dolga. Ezt többé-kevésbé sikerült is megoldani. Aztán ez a feladatrendszer alakult, és 2007-2008-tól az én dolgom lett a művészeti tervezés is, ami másik dimenzió.
- Miért éppen a Zeneakadémiára "igazolt át"?
- Elsősorban az újat létrehozás kihívása motivált, de a zene szeretete és a meglévő jó kapcsolatom a magyar zenésztársadalommal is szerepet játszott a döntésben. Talán az is ismert, hogy másfél-két évvel ezelőtt a Zeneakadémia Gazdasági Tanácsának tagja lettem, éppen a HÖK jelöltjeként - amit ezúton is köszönök -, így beleláthattam az Egyetem életébe. Számomra nagyon vonzó a projekt, amellyel megújul a Zeneakadémia, és nagy érdeklődéssel kísértem a tervek alakulását. Ebben a szakmában ritkán adatik meg, hogy kétszer is szerepet lehet játszani egy új intézmény kialakításában.
- Megkérdezhetem, hogy mi a végzettsége?
- Ma ezt úgy hívnák, hogy kulturális menedzser, amikor én végeztem, akkor még népművelés volt a neve - gyakorlatilag szakmában maradtam. De van egy másik végzettségem is, lengyel szakos filológus vagyok, és ez a kötődésem megvan a mai napig.
- Ezek szerint a lengyel kulturális lehetőségek iránt is érdeklődik?
- Igen, természetesen. A Müpa lengyel vonatkozású programjai többnyire a meglévő, működő kapcsolatrendszeremnek volt köszönhető. Nyitott vagyok a lengyel kultúrára - de ez itt, Közép-Európában élve talán természetes. Azt hiszem, a lengyel kultúra megkerülhetetlen, és ha csak zeneművészetről beszélünk, akkor is kiváló nevekkel lehet találkozni. Szerintem a Zeneakadémián is lesznek majd lengyel estek.
- Gyakori közhely a zenészek közt, hogy a mai koncertélet valahol a bányászbéka alatt tartózkodik. Hogyan látja: igaz ez a megállapítás? Ha igen, miért, és hogyan lehetne segíteni a helyzeten?
- Gondolom, ez a látogatottságra vonatkozik. Valóban van visszaesés, ami inkább egyfajta válságtünet. Ha viszont kicsit messzebbről nézzük a dolgot, akkor nemzetközileg is látszik az a tendencia, hogy a koncertszervezés változóban van. Megvannak a hagyományos koncerthelyszínek, ahol ugyanúgy ülnek föl a zenekarok és ugyanazt játsszák, mint kétszáz éve. A koncertműsorok is elég jellemzően beszűkültek, a zenekarok és a szervezők is a legkevésbé kockázatos részét választják a repertoárnak - szinte mindig csak a közepét. Ha elmennek akár a régi zene, akár a 20. századi vagy a kortárs zene felé, akkor az egyre rizikósabb a közönség szempontjából, és ez fokozottan igaz nálunk. A magyar közönség sokkal konzervatívabb, mint akár a bécsi vagy a müncheni, londoni vagy a francia, ahol bátrabban lehet próbálkozni színesebb programok összeállításával. Fontos feladatnak látom, hogy a Zeneakadémián a hagyomány tisztelete mellett újítsuk is meg a koncertezés módját. Bátrabban szerkesszünk műsort, kerüljenek be olyan darabok, amelyek nem jelentenek kockázatkerülő megoldást, merjünk hozzányúlni 20. századi és a kortárs repertoárhoz - és ez vonatkozik nemcsak a kamara- és a szimfonikus repertoárra, hanem például a zongorára is. Nagyon ritka az olyan zongoraest, amelyen egy egész félidőt 20. századi művek tesznek ki.
A műsorválasztás mellett pedig a művek előadásának módja is nagyon lényeges. A kamarazene egyik problémája az, hogy nagyon lecsökkent a közönsége az utóbbi évtizedekben Magyarországon. Még ha a legnagyobb sztárok jönnek, akkor is borzasztó nehéz eladni a jegyeket, mert az emberek szívesebben mennek szimfonikus hangversenyekre. Viszont a kamarazenében is ki lehet találni olyan megoldásokat, amelyekkel érdekesebbé tehető a műfaj, főleg a fiatalabb közönség számára. Nemcsak a műsorválasztásban, hanem az előadás módjában, körülményeiben is újat kell tudni mondani. Nemzetközi tapasztalatomban láttam olyan ötleteket, amelyek lehet, hogy ma itt, Budapesten és a Zeneakadémián meghökkentőnek tűnnek, de mégis működnek. Ha azt szeretnénk, hogy a kamarazene életben maradjon, akkor ezek mellett már nem lehet elmenni.
- Nem lehetséges, hogy a koncertlátogatás visszaesése a gazdasági recesszióval is kapcsolatban van - hogy egész egyszerűen az embereknek néha választani kell a kenyér és Mozart között?
- De, ez egyértelmű és majdnem leírható egy matematikai képlettel. Ha a jegyár lemegy egy lélektani határ alá, vagy valamit ingyenesen hirdetnek meg, akkor azonnal van érdeklődés. Ez azt jelzi, hogy az emberek szeretnek koncertre járni, csak fizetni nem szeretnek vagy inkább nem tudnak érte. A szerencsére egyre gazdagodó koncertkínálatban a nézőnek el kell döntenie, hogy melyik zenekar melyik koncertjére kíván elmenni. Háromra-négyre valószínűleg nem tud, mert nincs annyi pénze, hogy megfizesse. Ha belegondolunk, 3-4000 forintos átlagárral számolva két koncert meglátogatása ugyanabban a hónapban egy család számára már húszezer forint körül mozog, amit sokan nem engedhetnek meg maguknak. És most olcsónak számító árakról beszéltem, mert egy külföldi sztár esetében az összeg meg is duplázódhat.
- Lehet ezzel kapcsolatban mindenki számára megfelelő megoldásokat találni?
- Egyértelműen lehet. Egyrészt a kispénzű, ugyanakkor igényes közönséget ki lehet szolgálni színvonalas műsorral úgy is, hogy nekik se kerüljön sokba, és a koncertszervező se veszítsen rajta. A Zeneakadémia ilyen szempontból nagyon jó helyzetben van, hiszen itt vannak a zenészek: a hallgatók és a tanárok. A hallgatói koncertek egy részét meg lehet nyitni a nagyközönség felé olcsó belépőjeggyel, ezzel nagyon magas színvonalat tudunk megvalósítani, de jól átgondolt árpolitikával is lehet tenni az ügy érdekében.
A presztízs, a patina érdekében ugyanakkor fel kell léptetni azokat az élvonalbeli zenészeket, sztárokat, akik megadják a koncertterem rangját, ennek viszont megfelelő szintű árat is kell szabni. Könnyen leértékelődhet egy produkció, ha a magas művészi színvonalat olcsón adjuk - ez gyanússá válhat. Konkrét tapasztalatból tudom, hogy pl. a Müpa Wagner-produkciójának a jegyára harmada annak, mint amennyiért bármelyik külföldi operában egy ugyanilyen színvonalú előadást meg lehet nézni, akár csak ha a szereposztásra gondolunk. Sok külföldi megkérdezte, hogy tényleg ennyibe kerül-e a jegy, mert akkor itt valami biztosan nem stimmel, ezt nem lehet ennyiért adni... Gazdasági racionalitással nézve tényleg sokkal többe kellene kerülniük ezeknek az előadásoknak, de a hazai fizetőképes kereslet nem bírja ezt el, az pedig nem lehet cél, hogy a helyi közönséget kizárjuk a magas árakkal. Miközben kint a 100 euró körüli jegyár nem veri a földhöz az embereket.
- Említette, hogy a zenetörténetnek a közepét szeretjük játszani, mert az a biztos. Milyen az eladható régizene és az eladható kortárs zene? A barokkra meg a reneszánszra azt mondják, hogy unalmas, a kortársa pedig azt, hogy hallgathatatlan - hogyan lehet "varázsolni", hogy ne legyen unalmas és ne legyen hallgathatatlan?
- Szerintem a hallgathatatlanság egy bélyeg, amit rásütöttek a kortárs zenére. Én azt mondanám, hogy a kortárs zenének vannak nehezebben befogadható darabjai, de nagy általánosságban ez nem igaz. Megfogalmazhatjuk úgy is, hogy a kortárs zenének van egy sajátos nyelve, amit ha valaki nem ért, akkor tényleg nem érzi jól magát a koncerten. Ha megértjük ezt a nyelvet, akkor befogadhatóvá válik az is, amit a szerző mond nekünk a művel. Óriási felelősségünk van abban, hogy a kortárs zene nyelvét megértessük az emberekkel. Sok mű alkalmas arra, hogy ilyen beavató szerepet töltsön be. Van a kortárs zeneirodalomnak egy jelentős szelete, ami könnyebben befogadható. Példának mondanám a Zene világnapján elhangzó műsort, amelyben volt 20. századi és kortárs mű is, mindegyik nagyszerű, értő előadásban. Ez a műsor bármelyik koncertteremben megállná a helyét szélesebb közönség előtt is, mert nem lennének befogadási, megértési problémák a darabokkal.
Egyébként a kortárs zene sehol sem szól igazán nagy közönségnek. A darabok többsége kisebb előadói apparátusra íródik, így 2-300 fős termekben találja meg leginkább a helyét, kivéve természetesen a nagy szimfonikus műveket. A kortárs zenei fesztiválokon sem azt találjuk, hogy a legnagyobb termekben rendeznék a koncerteket. A kortárs zene ügye számára nagyon fontos lenne, hogy ilyen művek kerüljenek be a zenekarok normál repertoárjába. Sok külföldi koncertterem műsorát tanulmányoztam, és azt tapasztaltam, hogy bátrabban tesznek kortárs műveket egy-egy klasszikus koncert műsorába, így a szélesebb közönség találkozhat velük.
Ami még népszerűvé teheti a műfajt - bár ez kicsit a Zeneakadémia ellen szól -, hogy ki kell lépni vele a hagyományos koncerttermi közegből, és ott kell játszani, ahol a potenciális befogadó közeg jelen van. Vannak fesztiválok, amelyek például már nemcsak koncerttermekben zajlanak, hanem különböző városi terekben: kocsmában, könyvesboltban, aluljáróban, garázsban... Oda mennek, ahol a közönség van, és nem várnak arra, hogy a közönség majd bejön a koncertterembe. Ha mármegtalálták a közönséget, akkor nagyobb az esély, hogy az legközelebb a koncertterembe is eljön.
- Térjünk át a Zeneakadémia új lehetőségeire: a Kisterem például operateremmé fog visszaalakulni - az Opera, az Erkel, az Operett, a Müpa és a Thália kínálata mellett hogyan tud majd megélni? Van olyan piaci rés, amire rá tud állni a Zeneakadémia?
- Úgy gondolom, hogy van. Az Operaházon kívül operát repertoárszerűen senki nem játszik. A Müpában és más helyszíneken fut egy-egy projekt, ami nagyon jól színesíti az operakínálatot, de állandó műsort nem ad. Mi meg tudjuk majd tenni, hogy akár repertoárt is építsünk az operavizsgák sikeres előadásaiból. A Kisterem tökéletesen alkalmas lesz arra, hogy a nagy energia-befektetéssel készülő vizsgaprodukciók többször színpadra kerüljenek, elővegyünk régebben megvalósult sikeres darabokat is. Ezekben mindig van frissesség, és a fiatal közönségnek érdekes lehet, ha a saját kortársait látja a színpadon olyan rendezésben, ami az ő nyelvükön beszél. Meg lehet neki mutatni, hogy az operajátszás nem arról szól, hogy elegáns ruhában elmegyünk egy csillogó palotába, és ott végig vigyázzban kell ülni. Ide el lehet jönni farmerban is, és itt az a srác vagy lány játszik, akivel egyébként a Wesselényi utca valamelyik kocsmájában találkozhatunk este. Ez egészen másfajta "fíling".
- Milyen műsorszerkezettel tud a Müpa és az Operaház mellé a Zeneakadémia bekerülni?
- A Kisterem adottságai meghatározzák, hogy itt nem Verdit és Puccinit vagy Wagnert kell játszani. Megjegyzem, ha valaki vállalja, hogy átírja a darabokat kisebb apparátusra, akkor még azt is lehet bátran. Ismerünk olyan produkciót, hogy a Ringet huszonegynéhány zenésszel, négy órára sűrítve adják elő - foglalkozunk is azzal, hogy ezt behozzuk ide. Van azonban egy komoly barokk repertoár, nem is beszélve a Mozart-operákról, amiket a Kisteremben meg lehet valósítani, és ha értő, modern rendezésben kerülnek majd a színpadra, akkor ezzel pont lehet egy rést találni. Az operarepertoár ezen része ugyanis nem szerepel a nagy operák színpadán. A másik lehetőséget a kortárs operák jelentik, amelyek ugyancsak ritkán szerepelnek a hazai színpadokon. A Kistermet a tér intimitása szinte predesztinálja arra, hogy ott a kortárs operák sikerrel menjenek. A Nagyterem műsorát illetően kevésbé vannak korlátok, csak a legnagyobb apparátust foglalkoztató darabok játszása okozhat gondot. A klasszikus és romantikus repertoár nagy része, sőt még a 20. századi darabok többsége is elfér ezen a színpadon. Ennek megfelelően a koncertek zömét a klasszikus szimfonikus repertoár fogja adni. Itt játszik majd a Zeneakadémia zenekara, és folyamatban van a Concerto Budapest integrációja is. Ez utóbbi új lehetőségeket teremt majd, a zenekar a zeneszerzés-, karmester- és énekes vizsgákon is közre tud majd működni.
- Hallgatói koncertek és professzionális koncertek hogyan tudnak majd egymás mellett megférni?
- Nagyon jól ki tudják majd egészíteni egymást. Azok a hallgatói vizsgakoncertek, amelyeket jelenleg is a Régi Zeneakadémia kamaratermében tartanak, többségében változatlanul ott lesznek. Egy részüket - ezt még nem látjuk pontosan - kapacitástól függően a Kisteremben is meg lehetne rendezni. A tanszékvezetők javaslatai alapján azok a hallgatók, akik "színpadérett" produkcióval tudnak kiállni, nyilvános koncerten mutatkozhatnak majd be, amely bekerül a Zeneakadémia széles körben meghirdetett hivatalos műsorába. Ezzel egy kicsit magasabb lesz a felelősség és a tét a fellépők számára. Emellett pedig talán lesz anyagi lehetőség arra, hogy meghívjunk neves művészeket, szólistákat, hazai és külföldi kamaraegyütteseket. A Nagyterem alkalmasabb a kamarazene megszólaltatására, mint a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. A közönség várja is ezt a repertoárt, ezért nagyon rangos előadókkal, hazai és nemzetközi világsztárokkal tervezünk koncerteket. Vissza szeretnénk hozni a dalestek műfaját is, amely szinte teljesen kiveszett a hazai koncertéletből. És természetesen jelen lesznek a fővárosi zenekarok is bérletes koncertsorozatokkal - szinte már mindegyik együttes jelezte, hogy szeretne visszatérni a Zeneakadémiára. A műsorokat, függetlenül attól, hogy hallgatói, saját szervezésű vagy pedig befogadott koncertről van szó, egységes arculattal szeretnénk a nagyközönség felé kommunikálni.
- Kulturális igazgatóként Önhöz tartozik a Könyvtár és a Liszt Múzeum is. Lát új lehetőségeket ezekben a részlegekben is?
- Még tájékozódnom kell. A Liszt Múzeumnak jól működő tevékenységköre van, én azt inkább segíteni szeretném, mint megreformálni. Inkább az foglalkoztat, hogy az erőket próbáljuk meg együtt használni és kihasználni, és ne legyenek párhuzamosságok a szervezésben. Rejlenek a helyzetben még olyan lehetőségek, amelyeket nem aknáztunk ki száz százalékosan, itt elsősorban az idegenforgalomra gondolok. A Liszt ferenc tér úgyis egy új turisztikai célpontja lesz Budapestnek - ezt ki kell használni úgy, hogy közben a Liszt Múzeumra is változatlanul irányítsuk rá a figyelmet. Nyáron is lehet majd koncerteket tartani, így lehetséges, hogy lesznek kifejezetten turisztikai célú hangversenyek. A Könyvtár intézményen belüli hosszú távú elhelyezésén érdemes elgondolkodni, hiszen az elsősorban a kutatást és a zenetudományi munkát szolgálja, kevésbé szól a nagyközönségnek. Ugyanakkor ott is el lehet képzelni különféle újításokat, például kutathatóvá tenni az AVISO meglévő archívumát, ami a Zeneakadémia egyik kincse (ezt érdemes lenne könyvtárilag is feldolgozni). Figyelemmel kell lenni arra is, hogy az élet változik: az internet adta lehetőségek mind szélesebb skálája miatt érdemes a könyvtár szolgáltatásait is átgondolni.
- Várja már a jövő évet?
- Igen! Nagyon izgalmasnak ígérkezik.