- Muzsikus családban született?

- Úgy mondanám, hogy zeneszerető családban, bár félig muzsikus is ez a család. Édesapám református lelkész, anyám énektanár volt, és a felmenői is nagyrészt pedagógusok voltak. Amióta az eszemet tudom, a népdal, az egyházi zene mindig jelen volt a családunkban.

- Mikor dőlt el, hogy zenei pályára megy?

- Természetesen kisgyerekkortól tanultam zenét: gyerekkórusban énekeltem, zongorázni tanultam, majd szakiskolába kerültem Debrecenbe, ahol zongora szakos voltam, és néhány évig zeneszerzést is tanultam. Eközben alakult ki bennem a kóruséneklés szere­tete, mert abban az időben élt Debrecenben a neves karnagy, Gulyás György, aki többek között a Kodály Kórust alapította. Mivel már akkor elég használható bariton hangom volt, nagyon korán - 16 éves koromban - meghívtak a kórusba. Gyakorlatilag ez döntötte el, hogy magam is ezt a pályát választom.

- Kik voltak a meghatározó tanárok zeneakadémista évei során?

- Szerencsém volt, mert egészen kiváló tanárai voltak akkor az Akadémiának. A főtárgyat Vásárhelyi Zoltán és Párkai tanár úr tanította, zeneelméletet Bárdos Lajos tanár úrtól, szolfézst Szőnyi Erzsébettől, ellenpontot Gárdonyi Zoltántól, zenetörténetet Kroó Györgytől és Szőllősy Andrástól tanultunk. Alkalmanként bejártunk Szabolcsi Bencéhez, ő elsősorban a zenetudósokkal és zeneszerzőkkel foglalkozott. Azt gondolom, hogy egy olyan magas szintű oktatás tanúi lehettünk, ami egész életünket meghatározta abban a tekintetben, hogy a szakma komolysága, a szakmában való jó erkölcsű elmélyedés mennyire fontos és nélkülözhetetlen.

- Melyek azok az évek, amikre legszívesebben emlékszik vissza, mióta tanárként van az Akadémián?

- Talán azt mondhatom, hogy számomra a legboldogabb és legaktívabb évek azok voltak, mikor nem csak a vezénylés gyakorlatát, hanem kargyakorlatot, tehát kórus előtti vezénylést is taníthattam. Ez azt jelentette, hogy találkoztam heti egyszer a hallgatókkal egy zongorás órán, és heti egyszer egy olyan órán, mikor ők maguk tanították a kórust. (Ez egyébként ma is így megy.) Erre a munkára igazán jó érzéssel emlékszem vissza, mert úgy érzem, hogy azokban az években azoknak a hallgatóknak több irányban tudtam bizonyos fajta segítséget adni, olyan kérdésekre ráirányítani a figyelmet, hogy mennyire átfogó mó­don kell felkészülnie egy karnagynak arra, amikor egy új művel kórus elé áll. Hogy milyen úton-módon kell megközelíteni egy művet ahhoz, hogy azt ne csak megtanulja az énekkar, hanem meg is szeresse; ne csak megszeresse, hanem annak a zenei, gondo­lati tartalmát megfelelő intenzitással tudja a közön­ség felé kommunikálni. Ebben nagyon fontos elem az idő. Az, hogy miként használom a próbaidőt, milyen lépésekkel haladok a megvalósítás felé. Nekünk, akik az előadóművészet közösségi formáját műveljük, legnagyobb „ellenségünk" az idő. Abból kellene a legtöbb, de abból van a legkevesebb. Ezért erkölcsi kötelességünk az idővel úgy gazdálkodni, hogy azzal okosan éljünk, de soha ne éljünk vissza. Ez vonatkozik az énekkarra, mint hangszerre, de még inkább, mint emberi közösségre. Élni az idővel, de nem visszaélni! Mert az énekkar partnerünk kell, hogy legyen, nélküle a karnagy csak „virtuális művész". Mindig úgy kellene dolgozni, hogy alapvető célkitűzésünk a komoly munka és az eredményesség legyen. Hogy minden egyes találkozáskor úgy álljon fel az énekkar a próba végén, hogy ma is érdemes volt részt venni a próbán, mert javult a dolog, mert sikerélményünk van, előreléptünk.

- Az elmúlt évtizedekben milyen változásokon ment át a Zeneakadémia?

- A '60-as években egy sokkal zártabb környezetben voltunk. Az újdonságok iránti érdeklődés, vagy az új kezdeményezések elismerése, illetve azok kinyilatkoztatása sokkal nehezebben történt meg. A nemzetközi kitekintésre is sokkal kevesebb mód kínálkozott: igen ritkán volt lehetőség betekinteni egy külföldi műhelybe, vagy egy más európai zenei központ munkájába. Az idegen nyelvek tanulása is gyerekcipőben járt. Ma a határok nyitva vannak, a lehetőségek óriási tárháza áll a fiatalok előtt. Ugyanakkor, sokkal szélesebb az „étlap", amiről lehet válogatni - s a diákság minél kevesebb dologról akar „lemaradni" -, ezért az ügyekkel való mélyebb foglalkozás szenvedi meg mindezt. Jóllehet nagyon színes a paletta, de gyakran hiányzik az elmélyültség. Ebben látom a legnagyobb különbséget. A teherbírásunk is nagyobb volt, nagyobb hangsúlyt fektettünk a testi-lelki egyensúlyra hosszútávon is. Az intézmény is másképp működött, egy kis létszámú adminisztráció vezette az Akadémiát. A munkájuk alig volt látható, de a dolgok működtek. Ma létszámában egy lényegesen nagyobb adminisztráció működik, de nagy a hiba-százalék. Akármelyik területet nézem, gyakran azt látom, hogy eltűnik a felelős. 34 év intézményvezetői gyakorlat mondatja velem, hogy egy intézmény jó működésének az egyik alapfeltétele, hogy mindennek legyen felelőse, és azt a felelőst számon is lehessen kérni. Akkor remélhető, hogy gondosság és emberség fog uralkodni az intézményben, hogy mindenki egyformán komolyan veszi a munkáját: nincs rendetlenség és nem kell egymásra mutogatni.

- 2006 óta vezeti a Zeneakadémia énekkarát. Itt milyen munka folyik?

- A Zeneakadémia Alma Mater énekkara azok számára van, akik nem zenekari hangszeresek, hogy legyen egy együttes, ahol ezek a hallgatók mégis együtt zenélhetnek. Fontosnak tartom, hogy ha egy együttes kialakul, akkor működjön életszerűen, próbáljon meg megjelenni a hangversenyéletben. Hiszen egy énekkar működésének az igazi célja az, hogy egy műsort megtanuljon és azzal színpadra álljon. Úgy gondolom, hogy ez a cél ugyanúgy megvolt a korábbi években, mint manapság, azzal a kis különbséggel, hogy az elmúlt pár évben kalendáriumi jelentőségű fellépési alkalmaink voltak. Ilyen volt például az 1956-os forradalom 50. évfordulója, vagy 2007-ben a Kodály-év. Ezeknek köszönhetően nyílt mód új nemzetközi kapcsolatok építésére is, más zeneakadémiákkal, mint pl. Stuttgart vagy Moszkva. Reményeink szerint a Liszt-év is hoz hasonló alkalmat.

- Most mire készül a kórus?

- Az első koncertünk februárban lesz, ahol egy ritkán elhangzó, szép Dvořák-misét fogunk megszólaltatni. Egy olyan hangversenysorozatot tervezek, aminek a fedőneve „Szomszédaink Európában". Elsőként cseh zene szólalhat meg. A műsorban az Alma Mater Énekkar mellett Morva Péter kollégánk orgonál, valamint az Új Liszt Ferenc Kamarakórus is közreműködik.

- Számomra váratlanul nagy öröm, hogy 2010 februárjában újraéledt az a munka, ami sok évtizeden keresztül Párkai István professzor úr vezetésével folyt. A Liszt Ferenc Kamarakórus, amelyben magam is énekeltem akadémista koromban, egy olyan együttes volt, ami ritkábban elhangzó, vagy egészen új műveket mutatott be példaértékű előadásban. Ez a közönségnek különleges élményt, nekünk, kóristáknak egy komoly, folyamatos elkötelezettséget jelentett. Több év szünet után tavaly Batta rektor úr győzött meg arról, hogy ezt a fajta munkát újra meg kellene szervezni. Bevallom, életkoromnál fogva már nem gondoltam arra, hogy ilyenfajta szervezésre adom a fejem. Éppen ezért különleges öröm számomra, hogy mégis létrejött ez a zenei műhely. Arra törekszem, hogy a hallgatók, illetve a fiatal kollégák, akik itt énekelnek, örömüket leljék a munkában és saját jövőbeni munkájukhoz tapasztalatokat gyűjthessenek. A kóruszene a legmagasabb rendű kamaramuzsika, éppen ezért égetően fontos, hogy az adott közösség hangi lehetőségeiből egy minél nemesebb hangszert építhessünk, s ezen a hangszeren mutassunk meg új, vagy kevésbé ismert zenéket is.

- Utolsó kérdésem az lenne, hogy gyerekei, unokái folytatják-e a zenei vonalat?

- Nagy örömmel mondhatom, hogy mindkét gyermekem a zenéhez kötődik. Két unokám van, a kisfiú három éves, nagyszerű zenei érzéke van. A kislány csak fél esztendős, így az ő esetében még erre nem tudok válaszolni.