Fazekas Gergely: "Egy nap 24 órából és egy éjszakából áll"

- Milyen családban nőtt föl? Mennyire számított ott természetesnek a zenei-bölcsészeti érdeklődés?

- Orvos szülők között nőttem fel, azt tehát elég korán tudtam, hogy orvos nem leszek. Nem mintha nem volna csodálatos hivatás, és bármi problémám lett volna a szüleimmel, de én mindig szerettem volna nagyobb családot, és a fejemben valahogy összekapcsolódott az, hogy egyke vagyok, azzal, hogy a szüleim keveset voltak otthon. Panaszra persze semmi okom, mert csodás gyerek­korom volt, és különleges szerencsének tartom, hogy a tágabb családom nagyon sokféle: édesapám elsőgenerációs értelmiségi volt, az ő szüleinél tehát valódi vidéki unoka lehettem. Minden nyáron több hetet töltöttem egy picike faluban, ahol reggel hétkor az ember arra ébred, hogy a nagymama már két tepsi piskótát megsütött, hogy a műalkotásnak beillő húslevesről ne is beszéljek. Az értelmiségi indíttatás a másik ágról jön, édesanyáméról: nagy­papám közgazdász volt (eredetileg francia-angol szakos bölcsésznek készült és járt a legendás Eötvös Collegiumba), nagymamám szociológus, nagybá­tyám pedig író és színháztörténész. A zene csak későn lépett az életembe, tizennégy éves koromban. Korábban is elvittek persze a Zeneakadémiára meg az Operába, de egészen addig elsősorban a Music Television határozta meg a zenei ízlésemet. Imádtam a Guns N' Rosest, a Pearl Jamet, a Red Hot Chili Pepperst. Valami átkattant bennem akkoriban, s azóta tudom, hogy nekem a zenével - sőt, a klasszikus zenével - dolgom van.

- Hogy lett zenetörténész? Volt más pálya is, ami vonzotta?

- Kisgyerekkoromban biztos én is pilóta akartam lenni, meg légtornász. Vagy a kukásautó sofőrje. Most, hogy így visszagondolok, nem tudom, hogy akartam-e én valaha is valami lenni. Mentem az érdeklődésem után és ide jutottam. Amikor a klasszikus zene megje­lent az életemben, elég hamar kiderült, hogy hang­szeres nem lesz belőlem, ahhoz korábban kellett volna kezdeni. Fantasztikus zongoratanárnőm volt, Bartai Ariadne, de a zongoraórák során világossá vált, hogy zeneileg sokkal több mindent vagyok és leszek képes megoldani, mint technikailag. Kinéztem magamnak a zenetudományi szakot, de az érettségi évében nem indult évfolyam, így aztán felvételiztem az ELTE bölcsészkarára, filozófia szakra, később fel­vettem mellé a magyart és sok esztétika szakos órára bejártam. Végül a diplomát nem szereztem meg, mert elkezdtem a zenetudományi szakot, és úgy döntöttem, hogy csak egy lovat ülök meg, de azt rendesen.

- Másképp közelít a zenetörténethez filozófus-irodalmárként?

- Nem vagyok sem filozófus, sem irodalmár, de nagyon örülök neki, hogy három-négy évig jártam a bölcsészkarra. Amikor a Zeneakadémia miatt ott-hagytam az ELTE-t, voltak, akik mondták, hogy elvesz­tegettem az ott töltött időt, hisz a végén nem szereztem meg a bölcsész diplomát, de én úgy élem meg, hogy ezt az időt megnyertem. Egészen másképp látja az em­ber a zenetörténetet, ha van valamilyen képe bármely más tudományág történetéről és működéséről. Nem beszélve arról, hogy a zenetörténet nem választható le se a filozófiáról, se az irodalomról. És az általános előnyökön túl konkrét pozitív hozadéka is van a bölcsész múltamnak. Egyrészt megtanultam írni, más­részt megtanultam olvasni. A bölcsészkaron például jártam Spiró György novellaírás órájára, ami rendkívüli lecke volt, a filozófia szakon pedig borzalmasan nehéz szövegekkel kellett megbirkózni.

- Bachtól Debussyig számos témában publikált. Van kedvenc korszaka, vagy zeneszerzője?

- Sokat írtam az elmúlt években, az igaz, de ezek jelentős része nem fajsúlyos publikáció, hanem különféle kritikák, műismertetők, egyéb zenei publi­cisztikák. Szakmai jellegű tanulmányt csak Bachról és Debussyről közöltem. Mindkettőjükhöz személyesen kötődöm. Debussy zenéjét mindig is szerettem, de 2001-ben vált intenzívebbé a kapcsolatunk, amikor Erasmus-ösztöndíjjal egy évet a párizsi Conserva­toire-ban tanultam, és mivel a külföldi ösztöndí­jasoknak nemigen kellett vizsgázniuk (kedvesen megtűrtek minket a franciák maguk között), szabad időmben lefordítottam Debussy írásait és interjúit. Amikor visszatérve szakdolgozati témát kellett választanom, részben praktikus megfontolásból is a meglévő Debussy-anyaghoz nyúltam. Bach régebbi szerelem, sőt, talán genetikai hiba nálam. Valamiért Bach zenéje sokkal mélyebben megérint, mint bármely más zene (talán Mozartét kivéve). 17 évesen azért döntöttem a zenetudományi szak mellett, hogy hivatásszerűen foglalkozhassak Bachhal. Az Esz-dúr csellószvit prelúdiumát elemeztem a felvételi dolgozatomban, készülő doktori disszertációm pedig ugyancsak Bach­hoz kapcsolódik: formai gondolkodását próbálom fel­térképezni és párhuzamba állítani a 18. századi, időről szóló elgondolásokkal. De visszatérve a kérdésre: Bach és Debussy fix hellyel rendelkeznek a slágerlistámon, mindjárt mellettük ott van Mozart és Purcell, de mindenevő vagyok a zenében, és nemcsak a klasszikus repertoárban. Mindenféle szervezett hangzás érdekel Ligeti Györgytől Palya Beán és Miles Davisen át Amy Winehouse-ig.

- Hogyan fér össze a családdal, gyermeknevelés­sel ez a sok publikáció, tanítás, doktorálás és egyéb tudományos munka? Van valami praktikája a napok hosszának megnövelésére?

- Édesanyámtól tanultam, hogy vizsgaidőszakban egy nap 24 órából és egy éjszakából áll, én pedig folyamatos vizsgaidőszakban élek. A diákok számára a vizsgaidőszak minden évben kétszer másfél hónap. Számomra minden óra, amit a Zeneakadémián tartok olyan, mint egy másfél-, két-, háromórás szóbeli vizsga tizenöt vagy ötven vizsgabiztos előtt. Amikor aztán jön a rendes vizsgaidőszak, akkor lehet nyugodtabban dolgozni otthon. Nincs praktikám: szerencsére képes vagyok, ha nem is minden nap, este kilenctől még egy munkaidőt ledolgozni éjjel kettőig, amikor a gyerekek már alszanak és nyugi van otthon. Az is szerencsés adottság, hogy nem szokott zavarni a munkában, ha közben a gyerekek gyurmáznak, és kétpercenként odatesznek az íróasztalomra valami finom „gyurma-ételt", hogy „kóstold meg, apa, neked sütöttük". Ha fog a fejem, akkor tőlem bármi történhet a külvilág­ban, nem zavar, ha meg nem fog, akkor úgyis mindegy.

- Mivel foglalkozik szabadidejében?

- Syntax error. Jelen életszakaszomban ez a kérdés értelmezhetetlen.

- Számos tevékenysége közül melyiket végzi legszívesebben?

- Ha tevékenységnek számít, hogy a családommal vagyok, akkor egyértelműen ez a legcsodálatosabb. A nagyobbik lányom ötéves, a kisebbik három. Leírhatatlan boldogság velük lenni, figyelni, ahogy megismerik és értelmezik a világot. Pikk-pakk felnőnek, és kamaszkorban a szülői szerepkör - kis túlzással - a pénzkiadó automatára és a gyorsbüfére korlátozódik, aztán meg kirepülnek, úgyhogy igyek­szem minden percét kihasználni ennek az időszaknak, amíg odabújnak az emberhez, és bevonnak a játékba: ők szoktak lenni a királylányok, én a sárkány.

- A Zeneakadémia legfiatalabb tanárainak egyike. Miben változik meg az intézményről alkotott kép, amikor az ember átkerül a katedra túlsó oldalára?

- Különös érzés volt, amikor először álltam a másik térfélen. Korábbi és jelenlegi tanszékvezetőmnek, Batta Andrásnak és Kovács Sándornak köszönhetően rögtön a diploma megszerzése után elkezdhettem zenetörténetet tanítani. Egyáltalán nem ment könnyen, hogy megszokjam a helyzetet. Fél éve tanítottam, éppen Bachnál tartottunk, amikor Gréta megszületett, és ő oldotta meg a problémát. Hihetetlen, hogy egy gyerek születése milyen egyértelműen beállítja az ember megfelelő paramé­tereit. Emlékszem, hogy Gréta születése másnapján elmaradt az óra, és amikor egy héttel később be­mentem, már azt éreztem, hogy én tudok valamit, amit a diákok nem. Hogy megvan a kellő távolság. Tanárnak lenni ugyanis nemcsak azt jelenti számomra, hogy az ember szakmailag többet tud azoknál, akiket tanít, hanem azt is jelenti, hogy a tanár rendelkezik egy olyan emberi tudással, amely miatt érdemes az óráira bejárni.