- A holnapodon olvasható egy inkább irodalmi, mint biografikus igényű bemutatkozás, amelyben azt írod, neked minden támogatást és segítséget megadtak, hogy zongorista-zeneszerző lehess. Kifejtenéd ezt?

Szüts Apor

- Anyai ágon zenészek a felmenőim. A dédnagyapám, Ungár Imre a Zeneakadémia Kossuth-díjas professzora, nagyapám, Ungár István pedig gimnáziumi énektanár volt, aki a mai napig előadásokat tart, komoly zenetudományi munkát végez, és rengeteg emberre volt hatással, akik később a zenei pályát választották. Édesanyám állandóan zongorázott, így ismerkedtem meg én is a hangszerrel öt-hat éves koromban. Hamar fogékonynak mutatkoztam erre a zenei világra. A családtól mindig csak támogatást kaptam, tudom, hogy ebben szerencsés vagyok.

Ha nem zenészcsaládba születek, máshogy alakul az életem.

Szüts Apor (Fotó/Forrás: MTVA)

- Azt írtad a rövid bemutatkozásodban, hogy hiányzik az életedből az a nehézség, ami művésszé tehet egy embert. Hogy érted ezt?

- Sok alkotó és előadóművész tapasztalt olyan viszontagságot vagy szenvedést, ami őket jobb emberré tette. Cziffra György kezét például eltörték a börtönben, Schubert elképzelhetetlen nyomorban élt. Az én életemben nem volt ilyen ínség. Persze hozzáteszem, hogy hála Istennek, de ha pár lépés távolságból nézzük mindezt, eszembe jut, hogy művészileg talán hasznomra vált volna, ha átélek olyan nehézségeket, amelyek következtében jobb ember, jobb alkotó válik belőlem.

- Zeneszerzőként ki hat rád? Melyik iskolához csatlakozol szívesen?

- Általában nem életműveket, hanem műveket vizsgálok. De nem titok, hogy közel áll hozzám a jazz, George Gershwin pedig az egyik nagy példaképem. Gershwin rendkívül meggazdagodott abból, amit csinált, és ezért kevésbé méltányolják őt a kortársaihoz képest, vagy a könnyűzenéhez sorolják. Pedig az a zenei világ, amit ő megteremtett, szakmai szempontból sem lebecsülendő. Gershwin pont azt csinálta, amit Bartók és Kodály itthon, ennek egyik fényes bizonyítéka a Porgy és Bess című opera.

Érdekes, hogy amit amerikai zeneként emlegetünk, azt egy Oroszországból származó zsidó származású család gyermeke képviseli

legerősebben, és világított rá arra, hogy ez jórészt a feketék zenéje. Mindez a nacionalizmus általános és veszedelmes térhódításának idején, az 1920-as években.

- A Zeneakadémián tanultál zeneszerzést?

- Nem, még a konzervatóriumban tanultam, de nem éreztem úgy, hogy abba a közegbe való volnék. A zeneszerzés szakosok úgy viselkednek, mintha feljebb valók lennének a játékosoknál. Sokszor éreztem úgy, hogy az előadóművészet fölé helyezik az alkotóművészetet. A tanárok számára pedig nem az a fontos, hogy a diák hogyan válhatna jó zeneszerzővé, hanem az, hogy megmutassa, ő maga miért az. Idegen volt tőlem ez a környezet.

Úgy gondoltam, a szükséges zeneszerzői ismereteket magamtól is elsajátíthatom.

Szüts Apor (Fotó/Forrás: Simon Attila)

Lehet, hogy tévedtem, de ha a zeneszerző fülével hallgatok és játszok darabokat, sokat segít. Nem mondom, hogy nem érdekel a szakma.

De nincs értelme annak, ha a zeneszerző csak azt akarja megmutatni, hogy ő mennyire ért a dolgához.

Felbosszant a mai zeneszerzői nyelv céltalansága. A művészetek – legyen az irodalom, festészet vagy színház – mindig a közönség tetszésére épülnek. Nem a szakmaiságban, hanem a közönségre tett hatásban élnek tovább.

Szüts Apor (Fotó/Forrás: MTVA)

- Ez azt is jelenti, hogy számodra nem válik el élesen a zeneszerzői és az előadói munka?

- Igen. Az előadóművész azért érdekes, mert egyéni. Azért járunk koncertre, hogy meghallgassuk, mit csinált az előadó egy darabbal. A játékosban lennie kell egy igénynek, hogy ő is valami újat alkosson.

- Hogyan élted meg az elmúlt másfél-két évet? Zenekart igazgattál, a Virtuózokban szerepeltél, megnyerted a kadenciaversenyt is. Hogyan hat rád a siker, szakmai körű ismertség?

- Az elmúlt években megtanultam megbecsülni a saját képességeimet. Ez nem azt jelenti, hogy hiányzott belőlem az önbizalom, inkább azt, hogy képes lettem kockázatot vállalni, merész lenni. Amikor a Virtuózokban indultam, az elején leszögeztem, hogy elsősorban muzsikusként szeretnék ott lenni, nem zongoristaként. Hogy ne az számítson, hogy mennyi hangot, milyen sorrendben, milyen gyorsasággal tudok lejátszani, hanem hogy értelmük legyen azoknak a hangoknak. Az ember higgye el, hogy többre képes, de mégse képzelje többnek magát másoknál, ne becsülje magát túl sem.

A zeneszerzés szakosok hibájába estem, felsőbbrendűnek képzeltem magam,

de megtanultam, hogy nem szabad magamat másokhoz viszonyítani, mert az individualizmus nem minőségi különbségekben mutatkozik meg. Mindenki másmilyen, egymással nem összemérhető, és ennek a szakmának pont ez a szépsége.

- Van egy zenekarod is, az ApOrchestra.

- Megvádoltak páran, hogy "szellemesen szerénytelen" a névválasztás, de nem az én javaslatom volt. Kezdetben csupán annyi volt a célunk, hogy lehetőséget biztosítsunk a szólistáknak, és erre büszke is vagyok. Az együttműködésekből pedig sokat tanultunk, hiszen fiatal zenészek vagyunk. Én is kihasználtam a lehetőséget, és a saját műveimet is bemutattuk a zenekarral. Amikor megírtam az első zongoraversenyemet, egy barátom azt mondta, hogy ő ezt el akarja játszani. Tudom, hogy nem mi leszünk a következő Fesztiválzenekar vagy a New York-i Filharmonikusok, de fiatalként kiváló alapot jelent a fejlődésünkben.

- Mik a terveid a közeljövőben, hol lépsz fel, min dolgozol?

- Sok mindenen dolgozok egyszerre, belekezdek ebbe is, abban is, de félbehagyni semmit nem szoktam. Most egy zongoraetűdökből álló sorozaton dolgozom, közben készül egy színpadi mű is. A Vérgrófnő a címe, de a cím ellenére komolyzenei műről van szó. Előadóként mostanában sokat kísérek, például a Virtuózok játékosait, akik közül sokan a barátaim. A szólista repertoárom így csak kisebb mértékben bővül, de ebből is rengeteget tanulok.