- Mikor kezdett el zenével foglalkozni?

- Az általános iskola második osztályában kezdtem előképzőbe járni, harmadiktól pedig hat éven keresztül tanultam zongorázni a kőbányai zeneiskolában. Ezután kerültem a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolába Zempléni Kornélhoz, később a Zeneakadémián is nála tanultam.

- Volt muzsikus a családban? Mégis hogy jött a zene iránti érdeklődés?

- Édesanyám még a két világháború között tanult hegedülni, egészen a főiskolai szintig eljutott. Édesapám ugyan később gyógypedagógus lett, de a második világháború előtti időszakban színpadi szerzőként működött. Operetteket, daljátékokat komponált, kiváló tenor hanggal rendelkezett, de nem volt hivatásos muzsikus.

- Ők szorgalmazták a zenetanulást?

- Kezdetben kellett egy szelíd erőszak, de aztán ez viszonylag hamar belsőmmé vált. Sosem volt kérdés például, hogy milyen hangszert válasszak. Igaz, hegedültem pár hónapig, de az nem vált be. Kezdettől fogva vonzott a zongorában rejlő improvizációs lehetőség, a blattolás izgalma, a sokszólamúság.

- Ha már a sokszólamúságnál tartunk: az orgona nem jött szóba?

- Nagy szégyen, de az orgona sajnos nem áll hozzám olyan közel. Nem azért, amiért sokszor vádolják, hogy mechanikus gépkezelés lenne. Számomra egyszerűen fontos a zongora érzete. Nem tudnám a két hangszert váltogatni, persze vannak olyanok, akiknek ez remekül megy. 

- És mikor vált egyértelművé a muzsikus pálya?

- Gyermekkoromban állatorvos szerettem volna lenni, de jobban sajnáltam az állatokat, mintsem hogy a kezeim közé kerüljenek, és a gyógyítás által fájdalmat okozzak nekik. Azt hiszem, nagyjából hatodikos koromtól kezdve biztos volt a zenei pálya.

- Mindig is kamarazenész szeretett volna lenni, vagy a szólista karrier is vonzotta?

- A szólista pálya igazából sohasem vonzott. A kamaramuzsika, a kíséret, az együtt zenélés szenvedélye már konzis koromban kialakult. Ahogy az imént említettem, a zongorának is a többszólamúsága fogott meg, ami a kamarazenében még inkább jelen van, hiszen még több hangszer társul az amúgy is sokszólamú instrumentumhoz.

- Tanítani vagy koncertezni szeret jobban?

- Tulajdonképpen én is azt vallom több kollégámmal együtt, hogy ez a két tevékenység kiegészíti egymást. Például, ha az ember zongora mellől tanít, rájöhet olyan megoldásokra, amelyek segítik az előadóművészi oldalt.

- Elsősorban fuvolistákkal és hegedűsökkel dolgozik együtt. Miért épp ezek a hangszerek? Illetve hogyan jött az énekesekkel való munkakapcsolat?

- Kicsit a véletlen is hozta ezt, na meg az ismeretség. Annak idején a konziban csellistákat kísértem, manapság viszont ez szinte egyáltalán nem jellemző. Azután, amikor 1970 őszén a győri szakközépiskolába kerültem, eleinte minden tanszakról kellett kísérnem növendékeket, ami nagyon megterhelő, ugyanakkor nagyszerű iskola volt a blattolás fejlesztésére és a repertoár megismerésére. Később a fuvola, a klarinét, a hegedű és az ének maradt meg.

-Van ezek között kedvence?

- A fuvolát és az emberi hangot emelném ki talán, de repertoár tekintetében a hegedű bír a leggazdagabb, legnemesebb irodalommal.

- Szabadidejében mivel foglalkozik szívesen?

- Harmincöt éven át, az aranysípig bezárólag voltam futballbíró, persze csak magyarországi meccseket vezettem. Azt hiszem, ez kiegészítő mozgásnak is jó volt. Gyerekkoromban mindig is inkább a bírót figyeltem szenvedélyesen és nem a meccset. Ez nem szokásos dolog, hisz a játékvezetőt vagy szidni szokták, vagy figyelemre sem méltatják. A pályák tartozékai vagyunk, érdekes módon veszünk részt a játékban. Szoktam azon gondolkodni, hogy a kísérés és a játékvezetői tevékenység valahol rokonok. Mindkettőnek érezni kell a ritmusát, a játékosokkal egyfajta kommunikációban kell lennünk, noha nem szabad beszélnünk, hiszen azt az ellenőr sem nézi jó szemmel, és muzsikálás közben sem szavakkal tesszük ezt.

- Aktívan is sportolt?

- Fociztam egy azóta már megszűnt egyesület ifjúsági csapatában, hozzáteszem, nem valami jól. De egy zenész számára a sportolás igen veszélyes lehet a sérülések miatt. Így azt lehet mondani, hogy igazán aktívan nem sportoltam. A foci mellett egyébként a másik kedvenc sportágam - és ezen mindenki meglepődik - a salakmotor. Persze ezt nem próbáltam, de valahogy vonz a salak szaga és a családias légkör, hiszen egy ilyen versenyen mindenki ismeri egymást. Sajnálatos, hogy nagyon kevés salakmotor-pálya van Magyarországon.  

- Rengeteg versenyen és koncerten közreműködik korrepetitorként. Mi a titka hatalmas munkabírásának, fiatalos lendületének?

- Egyrészt a fiatalok, másrészt a zene közelsége, gondolom.

- Budapest és Győr között ingázik. Milyen a „kétlaki" élet?

- Mind a két helyen van lakásom, a körülmények jók, ami igen fontos. A vonatozás pedig kifejezetten hasznos időtöltésre „kényszerít": nem nagyon lehet az olvasáson kívül mást csinálni. Persze lehet memorizálgatni, darabokat átismételni, de elsősorban irodalmi ismereteim jelentős részét köszönhetem ezeknek az utazásoknak, valamint a hírekről is ekkor értesülök. Úgy gondolom, amúgy kevesebb időm jutna olvasásra.

- 2010-ben Liszt-díjat kapott. Hogyan fogadta?

- Nagyon nagy meglepetés volt számomra, mivel általában szólisták kapják a díjakat. Egyben kicsit kellemetlenül éreztem magam, hiszen rengeteg olyan idősebb vagy akár fiatalabb kollégát tudnék említeni, aki már rég rászolgált volna egy ilyen elismerésre, de nevük mégsem került még ennyire előtérbe. Pedig a korrepetitorság is egy igen fontos szolgáltatás, a szó legnemesebb értelmében. De természetesen nagy örömmel fogadtam.

- Ha újrakezdhetné, csinálna másképp valamit?

- Én jól érzem magam a bőrömben, valószínűleg nem változtatnék semmin, de ez egy nehéz kérdés. Ha az emberi kapcsolatokat nézzük, soha nem lehetünk biztosak abban, hogy minden megfelelően alakult-e, de ha a szakmára vonatkozik ez a kérdés, akkor határozott nem a válaszom.

- Ha már az emberi kapcsolatokat említette: a szakmai közösségein kívül mesélne szűkebb környezetéről, a családjáról?

- Második házasságomban élek, jelenlegi feleségem, Jászberényi Lilian is muzsikus, zongorakísérő a Bartók konziban. Általában meglepődnek azon, hogy nincs gyermekem. Ezt nem terveztük, egyszerűen így alakult. Valaki meg is fogalmazta azt a gondolatot, hogy nekem a tanítványaim a gyermekeim. Talán ezért nem érzem azt a hiányt, amit kellene.  

- Ha egy mottóval kellene jellemeznie pályáját, életét, mi lenne az?

- Én mindenképpen adni szeretek. Amikor kapok, mindig zavarba jövök. Az már mindegy, hogy a közönségnek adni, vagy a kamarapartnernek, az ifjúságnak vagy a hallgatóknak, a lényeg egy: az adás. Költőibben szeretetnek mondanám.

- Ha minden fiatal muzsikushoz intézhetne pár mondatot, mit mondana, mit tanácsolna nekik?

- Nemrégiben beszélgettem egy mérnököket tanító egyetemi professzorral, aki elpanaszolta, hogy a fiatalok jelentős része manapság csak a diploma, a papír megszerzéséért küzd, azon kívül igénytelenség, kulturálatlanság jellemzi őket. Szerintem nálunk, zenészeknél még nem ilyen súlyos a helyzet, persze nem akarom elkiabálni. Mindenesetre úgy látom, a zenének van egyfajta léleknevelő hatása, nemesítő ereje. Ezért fontos a szint és ennek a szellemiségnek a megtartása, sőt a mérce magasabbra helyezése. Meg kell ismerni a társművészeteket, nyitottnak kell lenni a világ dolgaira!