Nem éppen a zenei szakkönyv-kiadás virágkorát éljük. A zenetudományokban tájékozódni kívánó olvasó könnyen belebotolhat a könyvesboltok polcain több évvel ezelőtt megjelentetett kötetekbe is, s talán az is elképzelhető, hogy valaki épp e sorokat olvasva értesül a szóban forgó könyv létezéséről.

A gyűjtemény nyolc fejezetben és egy függelékben közli Ligeti írásműveit, az elsőben („Saját magáról") szinte regényesen, már-már szépírói stílusban mesél a komponista életéről, fiatalkorának örömeiről és viszontagságairól, zsidó volta okozta hátrányairól. Megtudjuk, hogy nem lett tudós, mert nem vették fel matematika és fizika szakra az egyetemre, s fordult inkább a zeneszerzés felé. Később pedig a matematika és a zene viszonyáról elmélkedik izgalmasan, a szabályok és a konzisztencia szerepéről a műalkotásban, majd zeneszerzői stílusának alakulásáról. Mint láthatjuk, nem lett belőle szakbarbár - amint egyik írásában fogalmaz: „nagyon boldogtalan volnék behatárolt specialistaként" (30.  oldal)

A második fejezet a Magyarországról szóló írásokat tartalmazza, az itt található esszék olvasmányosak, érthetőek, világosak a laikus olvasók számára is, amolyan „tanárbácsisan" magyarázzák el az új zene problémáit, Ligeti felveti kérdéseit az új eszközökkel és a közérthetőséggel kapcsolatban, s mindeközben krónikás módjára képet rajzol a korabeli budapesti zenei életről. E fejezetben Ligeti számot ad népzenei jártasságáról is, hiszen részletesen ír a romániai népzenekutatás akkori helyzetéről, valamint egy Arad megyei együttesről is részletesen beszámol etnomuzikológusi precizitással.

A következő fejezet Bartók-analízisei még inkább egy igen sokoldalú tanárember elemzéseit adják, amelyek egyedi módon közelítik meg a nagy előd műveit, némi távolságtartással kezelik Lendvai Ernő módszerét, s ezekben az elemzésekben jelennek meg azok az asszociációk, amelyek oly szemléletessé teszik Ligeti írásait: képzőművészeti hasonlatokat keres, és Paul Klee műveivel veti össze a Mikrokozmoszt, továbbá a humor is megjelenik írásaiban, amikor ilyesféle körmondatokkal teszi még érzékletesebbé fejtegetését: „Miközben Németországban és másutt a provinciális újzenészek még zavartalanul az ő kiadós Wagnerükből és Brahmsukból éltek, a generáció csúcsa a Trisztán-mámor utáni reggelen olyan alapos macskajajjal ébredt, amely látszólag végleg elvette étvágyukat a nyúlóssá vált késő romantikus anyagtól". (78. o.) A szövegek mindemellett könnyen érthetőek, megfogalmazásuk tömör, világos.

A negyedik, Anton Webern zenéjéről szóló fejezet legtöbb tanulmánya egy-egy rádióelőadás írott változata. Ezen írások kapcsán érdemes megemlítenünk, hogy Ligeti egyébként szeretett volna egy teljes könyvet szentelni Webern művészetének még a hatvanas években, erre azonban sajnos nem került sor. A Webern-elemzések már jóval nagyobb zenei háttértudást igényelnek, Ligeti alapossága mutatkozik meg bennük, amely későbbi, szeriális zenei analíziseinek válik ismertetőjévé. Feltűnő, hogy lényegesen több és mélyebb írást találunk ebben a fejezetben, mint az előzőben, ami talán a Bartókkal való bizonyos fokú szakításként, egy új, saját zenéje számára is biztosabb termőtalajt nyújtó irányzat felé való fordulásként értelmezhető. Ligeti fejtegetései hipotetikusak, ahogyan ezt ő maga is írja, így tulajdonképpen bizonyos fokig ezekben a szövegekben mutatkozik meg igazán először a komponista zenei gondolkodásmódja.

Az új zenéről szóló következő fejezetben olvashatjuk az igazi, hardcore zenei analíziseket. Kiváltképp az első szöveg, Boulez Structure 1a című kompozíciójának elemzése tűnhet első ránézésre inkább egy matematikus szakdolgozatának, semmint egy zenemű boncolásának. Ligeti hibát talál a nagy kortárs szerializmusában: „Talán rossz napja volt Bouleznek, amikor ezt a szakaszt komponálta?" (147. oldal), a szerző szerinte olyan „lényhez hasonlít, aki önmagát sétáltatja pórázon" (166. oldal), máshol pedig egy meghökkentő mondattal mintha valamelyest eltűnne Ligeti szkepszise, amikor így ír a Boulez-mű által képviselt irányzatról: „ A »szegény szerialista« keze nincs tehát jobban megkötve, mint a kadenciamenethez láncolt tonalistáé - ahogyan akkor, úgy ma is az számít, mennyire és hogyan képes lerázni a láncait." (153. oldal) Tág látótér jellemzi a következő írásokat is, kiváltképp a zenei forma ötvenes években végbement változásairól, a tér szerepéről, az elektronikus zenéről, valamint az új notációk értelmezéseiről tudhatunk meg hasznos információkat. Különösen izgalmasak az orgonával kapcsolatos gondolatai, amelyek között egy beszélőgéphez hasonlítható „orgona" víziója is felsejlik. A számítógépes zeneszerzésnél pedig hangoztatja a kompozíció, a „végeredmény" elsődlegességét az előállítási módozattal szemben.

Az elődöket és kortársakat lajstromba vevő hatodik fejezet egy aprólékos Mozart-elemzéssel indul, amely témájában igazi különlegességnek számít a XX. századi zenék között. Mahler sem kerüli el Ligeti figyelmét, bár leginkább Adorno könyvére támaszkodik, Mahler és Ives szimfóniáinak összehasonlításánál pedig ismét képzőművészeti fogalmat, a pop-artból ismert kollázstechnikát használja. Már jól ismert asszociációi révén segít megérteni John Cage zenéjét, melynek „sokknélkülisége jobban sokkol, mint az a zene, amelyik sokkhatásra törekszik." (281. oldal) Izgalmassá teszik a következő írásokat ideológiai okfejtéseik is: különleges adalékot ad tudásunkhoz az új amerikai irányzatokkal (Steve Reich, Terry Riley, Harry Partch), valamint Conlon Nancarrow-val, Friedrich Cerhával, Claude Vivier-vel és Kurtág Györggyel foglalkozó írásai. Utóbbi szerzőnek, régi barátjának több szöveget is szentel, amelyekben elkerülhetetlenül akad némi redundancia is.

Az utolsó két fejezet a „csak" Ligeti zenéje iránt érdeklődők számára aranybánya: a szerző saját művészetéről vall a hetedik fejezetben, amelyek között talán a legizgalmasabb írások az Öninterjú, valamint a Rapszodikus gondolatok a zenéről, főként a saját műveimről. A nyolcadik fejezetben a szerző saját darabjairól szóló írásait olvashatjuk. Igaz, mivel leginkább lemezek kísérőszövegeiről van szó, korántsem olyan mélységű elemzések ezek, mint amilyen például a már említett Boulez-analízis, de azért jelentősebb, információban lényegesen gazdagabb kiindulási pontokként szolgálhatnak egy analitikus számára ezen írások, mint például Bartók hasonló szösszenetei, egy laikus számára pedig teljesen kimerítőek lehetnek. Érdekes, hogy ezen írások között némi aránytalanság fedezhető fel: amilyen hosszan ír Lux Aeterna című kórusművéről, annyira kevésnek tűnik az, amit például a Lontano, a Kamarakoncert vagy a Poéme Symphonique kapcsán szól. Pusztán megmosolyogtató érdekességként említendő, hogy a szövegek fordítás-mivolta leginkább ebben a fejezetben derül ki, amikor például a Fém című etűdnél magyarázza, hogy a cím a német „Metall" szó magyar megfelelője. (434. oldal)

A függelék, bár kevésbé jelentős írásokat tartalmaz, a teljesség igénye miatt fontos: Ligeti rövidebb, még magyarországi éveiben magyar nyelven írott publikációit olvashatjuk itt, recenziókat, köszöntőket a Zenei Szemle vagy a Muzsika hasábjairól. A függelék után megtalálhatjuk Ligeti György valamennyi írásának bibliográfiai leírását, vastagon kiemelve, melyek azok, amelyek e kötetben is napvilágot láttak. Ezek alapján kiderül, hogy leginkább olyan írások maradtak ki a kiadványból, amelyek mára már elvesztették aktualitásukat, alkalmi munkáknak bizonyultak, túlzott redundanciát okoznának kevés új információval, vagy terjedelmük és jellegük miatt nem fért volna bele a kötetbe (pl. az 1954-es Klasszikus összhangzattan). Kimaradtak a gyűjteményből (és a bibliográfiából) a Ligetivel készített interjúk és beszélgetések is, a levelezés, továbbá több előadását még német eredetiben sem jegyezték le. Azonban a még így is igencsak vaskos irodalmon sem lepődhet meg az olvasó, hiszen a komponista-írónak számos elődje és kortársa hajlott a grafomániára, nem is olyan rövid a lista, de most csak néhány név: Schumann, Wagner, Bartók, Schönberg, Boulez, Stockhausen, Cage. Főképp a kortársak között találhatunk olyan „kollégákat", akik jóval több irományt hagytak maguk után, sőt gondosan maguk szerkesztették azokat kötetbe.

A kötet fajsúlyosságát magas árán kívül a keménykötés is mutatja, rajta a Szombathelyi Bartók Szeminárium fotósa, Garas Kálmán vidám Ligeti-portréjával. Helyenként archív, korabeli fényképek tarkítják az igencsak vastag, precízen adatolt kötetet. Örvendetes, hogy végjegyzetek helyett lábjegyzetek könnyítik az olvasást, az ábrák, kottapéldák többsége ügyesen szerkesztett, alig néhányhoz szükségeltetik nagyító.

Valóban hiánypótló kötettel van tehát dolgunk - ezúttal okkal hangoztatva a közhelyes kifejezést. Kerékfy Márton szakavatott válogatása és fordításai segítségével egy olyan elmével ismerkedhetünk meg, aki arra sarkall, hogy magunk is gondolkodjunk, továbbgondoljuk filozofálásait, megértsük egy egész korszak szellemi törekvéseit, művészetének lényegét, még akkor is, ha egyszer saját magáról és szűkebb szakmai közegéről, kortársairól talán legironikusabb, legelgondolkodtatóbb sorait veti papírra: „»Nekünk«, vagyis a »komolyzene« komponistáinak a mai mecenatúra (a »szponzorálás«) számára csak alibiértékünk van, voltaképpen nincs ránk szükség. Habár a fennmaradó rés parányi és társadalmi szempontból látszólag funkciótlan is, mégis olyan, mint egy szappanbuborék: szélessége végtelenül kicsi, szellemi kiterjedésének lehetősége viszont végtelenül tágas - mindaddig, amíg létezik a szappanbuborék." (357. o.)

Ligeti György válogatott írásai. Szerkesztette, fordította: Kerékfy Márton. Budapest: Rózsavölgyi és Társa, 2010. 5990 Ft.