Az előadást eredetileg zenekari kísérettel tervezték, de ez sajnos a körülmények miatt meghiúsult - a hátrányból ellenben sikerült előnyt kovácsolni. Hogy ne csak zongorakíséret legyen, írattak egy ensemble-verziót, ami azt is jelentette, hogy a társulat karmestere, Tőri Csaba se maradt végül munka nélkül. A zongorára, hegedűre, csellóra, klarinétra és fuvolára készített átirat alapját a zongorakíséret képezte, amelyet a társuló hangszerek általában csak kihangosítottak, "kiszíneztek", de mindez kifejezetten újszerűen és üdítően szólt! Egy esetleg jövőbeni előadás esetén az együttest egy fagottal és egy kürttel megtoldanám, mert ezek a színek nagyon hiányoznak az így kicsit túlságosan Michael Nyman-es kíséretből, de ezen kívül más negatívumot nem tudok felhozni, hasonlóan a hangszeres teljesítmény színvonalához.
Az est énekeseiről szintén többnyire pozitív élményeim voltak. Ugyan pár női szereplő színpadi mozgásán látszott a megilletődöttség, de ez idővel és több rutinnal mindenképpen javulni fog. Ne feledkezzünk meg viszont az olyan színészi teljesítményekről, mint Gradsach Zoltáné vagy Pintér Dömötöré: az ő játékuk bármelyik nevesebb operaszínpadon megállta volna a helyét. Ha a zenei teljesítményt veszem szemügyre, szintén őket lehet kiemelni, megtoldva még két epizódszereplővel, Bojtos Lucával és Fábry Gabriellával. Az elvileg tapasztaltabb Kóbor Tamástól előzetesen kicsit többet reméltem, Vámosi Katalin meg talán nem fogott ki elég jó napot. De alapvetően ettől még jó előadás lehetett volna, nem ezek miatt bosszankodtam.
Be kell vallanom, hogy alapvetően nem vagyok az úgynevezett modern rendezések híve; annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele: most ennek van divatja. Az együttes honlapjának Kik vagyunk mi? oldala szerint többek között azok lesznek előadásaik közönsége, akik "megcsömörlöttek elvadult színházi próbálkozásoktól". Ennek alapján, ha nem is konzervatív, de legalább egy, az eredeti művet tiszteletben tartó rendezést vártam Kelenhegyi Olga Sárától. Az előadást beharangozó Fidelio-interjút sajnos csak a kritika írásakor olvastam, így nem értesültem időben, hogy ezúttal valami "vérbeli kortárs produkció" tanúja leszek.
A Varázsfuvola egy mese; nincs konkrét történelmi korhoz vagy helyszínhez kötve. Az is igaz, hogy a Varázsfuvola egy zárt számos opera, amit jobban lehet cincálni, mint a végigkomponáltakat, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy szoros és jól felépített szerkezet is egyben. Tényleg sok dolog elképzelhető - bizonyos keretek között.
Való igaz, hogy van némi "katyvasz" a Varázsfuvola szövegkönyvében. Az eredeti történetet - elég közhelyesen - egy pszichiátriai osztályra áthelyező rendezés nem oldotta meg, hanem inkább tovább rontotta a helyzetet. "[...] a mi [...] Varázsfuvola-történetünk abszolút a mozarti mentén halad" - ígérte előzetesen a dramaturg Mátrai Diána Eszter, de ezt rögtön a darab elején sikerült megcáfolni azzal, hogy - lelőve az egész mű kvázi poénját - rögtön az első szám után kiderült, hogy Tamino Paminába fog beleszeretni és az Éj királynője a gonosz, Sarastro a jó. Akkor végül is minek még további másfél-két óra? Erre nem szolgáltak meggyőző válasszal. Emellett azért is volt ez a változtatás probléma, mert való igaz, voltak foltok, amikor tényleg az eredeti történetmenetet követték; ezek viszont így nem voltak kompatibilisek a már elhangzott részekkel.
"Szerintem a Varázsfuvola története komolyabb beavatkozás nélkül nem mesélhető el színpadi környezetben komolyabb logikai bukfencek nélkül" - mondta Ágoston László társulatigazgató ugyanott. Tapasztalataim alapján a beavatkozások 99%-a csak további bonyodalmakat generál, ez ezúttal is így volt. Amennyiben a cél az ellentmondások számának növelése volt, akkor ez egy kirobbanóan sikeres előadás. Mivel a történetből a próbatételeket is száműzték, illetve a konfliktus nagy részének megoldásán amúgy is túl voltunk, a második felvonás gyakorlatilag tökéletesen felesleges volt: a kötelező nagy egymásra találáson kívül a történetet tekintve gyakorlatilag nem történt benne semmi. A cikk keretei sajnos nem teszik lehetővé a rendezés további hibáinak részletekbe menő ismertetését, de ehhez hasonló hibák szép számmal voltak benne. Mint ahogy nagyon tetszetős ötletek - pl. Papageno elénekeltetése a nézők között -, amelyek a darab totális megerőszakolása nélkül is működtek volna.
A MoltOpera müpás bemutatkozását nem lehet egy szóval vagy mondattal elintézni. Adott ugyanis egy ígéretes, a magyar átlagból kiemelkedő zenei előadás (a linkre kattintva a Don Giovanni szextettje látható a MoltOpera-tagok előadásában - a szerk.) és egy teljesen értelmetlen és felesleges vizuális megvalósítás. A MoltOperás produkciókat nem kellene elrontani a rendezők és dramaturgok önkényeskedésével, amennyiben a kompánia továbbra sem szeretne alternatív társulattá válni. Egyéb esetben tessék a reklámanyagokat frissíteni, a produkciót pedig nem keresztmetszetként, hanem parafrázisként meghirdetni.