Az előadást eredetileg zenekari kísérettel tervezték, de ez sajnos a körülmények miatt meghiúsult - a hát­rányból ellenben sikerült előnyt kovácsolni. Hogy ne csak zongorakíséret legyen, írattak egy ensemble-ver­ziót, ami azt is jelentette, hogy a társulat karmestere, Tőri Csaba se maradt végül munka nélkül. A zongorá­ra, hegedűre, csellóra, klarinétra és fuvolára készített átirat alapját a zongorakíséret képezte, amelyet a tár­suló hangszerek általában csak kihangosítottak, "kiszí­neztek", de mindez kifejezetten újszerűen és üdítően szólt! Egy esetleg jövőbeni előadás esetén az együttest egy fagottal és egy kürttel megtoldanám, mert ezek a színek nagyon hiányoznak az így kicsit túlságosan Michael Nyman-es kíséretből, de ezen kívül más nega­tívumot nem tudok felhozni, hasonlóan a hangszeres teljesítmény színvonalához.

Az est énekeseiről szintén többnyire pozitív élménye­im voltak. Ugyan pár női szereplő színpadi mozgásán látszott a megilletődöttség, de ez idővel és több ru­tinnal mindenképpen javulni fog. Ne feledkezzünk meg viszont az olyan színészi teljesítményekről, mint Gradsach Zoltáné vagy Pintér Dömötöré: az ő játékuk bármelyik nevesebb operaszínpadon megállta volna a helyét. Ha a zenei teljesítményt veszem szemügyre, szintén őket lehet kiemelni, megtoldva még két epi­zódszereplővel, Bojtos Lucával és Fábry Gabriellával. Az elvileg tapasztaltabb Kóbor Tamástól előzetesen kicsit többet reméltem, Vámosi Katalin meg talán nem fogott ki elég jó napot. De alapvetően ettől még jó elő­adás lehetett volna, nem ezek miatt bosszankodtam.

Be kell vallanom, hogy alapvetően nem vagyok az úgynevezett modern rendezések híve; annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele: most ennek van divatja. Az együttes honlapjának Kik vagyunk mi? oldala sze­rint többek között azok lesznek előadásaik közönsége, akik "megcsömörlöttek elvadult színházi próbálko­zásoktól". Ennek alapján, ha nem is konzervatív, de legalább egy, az eredeti művet tiszteletben tartó ren­dezést vártam Kelenhegyi Olga Sárától. Az előadást beharangozó Fidelio-interjút sajnos csak a kritika írá­sakor olvastam, így nem értesültem időben, hogy ez­úttal valami "vérbeli kortárs produkció" tanúja leszek.

A Varázsfuvola egy mese; nincs konkrét történelmi korhoz vagy helyszínhez kötve. Az is igaz, hogy a Varázsfuvola egy zárt számos opera, amit job­ban lehet cincálni, mint a végigkomponáltakat, de nem szabad figyelmen kí­vül hagyni, hogy szoros és jól felépített szerkezet is egyben. Tényleg sok dolog elképzelhető - bizonyos keretek között.

Való igaz, hogy van némi "katyvasz" a Varázsfuvola szövegkönyvében. Az eredeti történetet - elég közhe­lyesen - egy pszichiátriai osztályra áthelyező rendezés nem oldotta meg, hanem inkább tovább rontotta a helyzetet. "[...] a mi [...] Varázsfuvola-történetünk ab­szolút a mozarti mentén halad" - ígérte előzetesen a dramaturg Mátrai Diána Eszter, de ezt rögtön a darab elején sikerült megcáfolni azzal, hogy - lelőve az egész mű kvázi poénját - rögtön az első szám után kiderült, hogy Tamino Paminába fog beleszeretni és az Éj ki­rálynője a gonosz, Sarastro a jó. Akkor végül is minek még további másfél-két óra? Erre nem szolgáltak meg­győző válasszal. Emellett azért is volt ez a változtatás probléma, mert való igaz, voltak foltok, amikor tény­leg az eredeti történetmenetet követték; ezek viszont így nem voltak kompatibilisek a már elhangzott ré­szekkel.

"Szerintem a Varázsfuvola története komo­lyabb beavatkozás nélkül nem mesélhető el színpadi környezetben komolyabb logikai bukfencek nélkül" - mondta Ágoston László társulatigazgató ugyanott. Tapasztalataim alapján a beavatkozások 99%-a csak további bonyodalmakat generál, ez ezúttal is így volt. Amennyiben a cél az ellentmondások számának növe­lése volt, akkor ez egy kirobbanóan sikeres előadás. Mivel a történetből a próbatételeket is száműzték, illetve a konfliktus nagy részének megoldásán amúgy is túl voltunk, a második felvonás gyakorlatilag tö­kéletesen felesleges volt: a kötelező nagy egymásra találáson kívül a történetet tekintve gyakorlatilag nem történt benne semmi. A cikk keretei sajnos nem teszik lehetővé a rendezés további hibáinak részletek­be menő ismertetését, de ehhez hasonló hibák szép számmal voltak benne. Mint ahogy nagyon tetszetős ötletek - pl. Papageno elénekeltetése a nézők között -, amelyek a darab totális megerőszakolása nélkül is működtek volna.

A MoltOpera müpás bemutatkozását nem lehet egy szóval vagy mondattal elintézni. Adott ugyanis egy ígéretes, a magyar átlagból kiemelkedő zenei előadás (a linkre kattintva a Don Giovanni szextettje látható a MoltOpera-tagok előadásában - a szerk.) és egy teljesen értelmetlen és felesleges vizuális meg­valósítás. A MoltOperás produkciókat nem kellene elrontani a rendezők és dramaturgok önkényeskedé­sével, amennyiben a kompánia továbbra sem szeretne alternatív társulattá válni. Egyéb esetben tessék a rek­lámanyagokat frissíteni, a produkciót pedig nem ke­resztmetszetként, hanem parafrázisként meghirdetni.