Ahogyan A rózsa neve olvasható szemiotikai alapműként, ám a krimi iránt érdeklődők figyelmét is tökéletesen leköti, úgy Cristina Blanco egyszemélyes előadása sem csupán a jelentéstan szerelmeseire számított. Sőt. A spanyol produkció a Trafóban kifejezetten a kortárs művészetbe történő beavatást célozta, ami akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a kamaszok számára a kortárs concept art lila/röhejes lehet, nem kevés rizikót hordozott magában. Ahhoz, hogy jól süljenek el a dolgok, a beavató programra volt szükség. Arra, hogy az iskolában zajló előfoglalkozáson olyan kérdéseket tegyenek fel, olyan játékos feladatokat oldjanak meg, amelyek közelebb visznek az előadás témájához, a Trafóban, a Cuadrado-flecha-persona que corre (Négyzet-nyíl-ember, aki fut) című előadás közben pedig nem érzik idegenül magukat, hanem könnyedén képesek ráhangolódni a látottakra, és megértik a produkció nyelvét.

A fiatal spanyol koreográfus, Cristina Blanco azzal írja újra a hétköznapi életünkben jelen levő táblák, feliratok, piktogramok és egyéb bennünket körülvevő - üner- és interkulturális - jelzések jelentését, hogy friss, naiv szemmel, tekint rájuk. Szabadon játszik az egyezményes jelekkel, amelyek jelentését, érvényességét bátran megkérdőjelezi akár úgy, hogy szó szerint veszi őket. A két pont alá rajzolt félkörrel így lesz a konnektorból mosolygós vagy szomorú arc, a vészkijárat tábla pedig annyira egyszerűen és részletesen leírható, mint ahogyan az előadás címe is teszi, amelyre három éve, a bécsi ImpulsTanz nemzetközi táncfesztiválon, a fiatal kritikusok zsűrijének tagjaként figyelt fel Juhász Dóra, aki a Trafó sajtóreferense és az intézmény beavató programjának felelőse. A program több éve zajlik, félévenként három produkciót néznek meg és dolgoznak fel a résztvevők. A Gundel Károly Vendéglátó-ipari és Idegenforgalmi Szakképző Iskola és a Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskola diákjai ebben a félévben Cristina Blanco előtt a Fregoli-szindrómával, Réti Anna darabjával, a Tünet Együttes Nincs ott semmi, avagy alszanak-e nappal az álmok című előadásával kerültek közelebb a kortárs színházhoz.

Cristina Blanco egyébként semmit nem csinált a steril fehér térben, mint marslakóként szemlélődött és játszott felszabadultan: fülhallgatóját bedugta a konnektorba, a konnektort benzinkútnak használta, a szürke ajtókeretet meg autósztrádának, át akart menni a kijárat feliraton, és volt egy futó kalandja egy poroltóval is, melynek gyümölcse sok kis poroltó lett. A diákok ezt kereső, a világot értelmezni akaró a karaktert később, az előadás utáni beszélgetésen - ugyanis nem csupán elő-, de utókezelés is van a hosszan tartó hatás érdekében - úgy definiálták: valaki, aki keresi magát, egy kreatív ember, megfelelési kényszereknek engedelmeskedni akaró ember, kalandéhes, magányos, adrenalinéhes. És egyik meghatározás sem helytelen. Az utókezelés azért nem fájdalmas, mert itt nincs rossz válasz, csak pozitív visszacsatolás arról, hogy a kortárs színház attól is jó, hogy sokféle a megfejtés, hogy a jelentés nagyon személyes. Mindezt pedig a középiskolások kortársai, náluk alig néhány idősebb "animátorok", drámapedagógus-jelöltek teszik (a Nemes Nagy Ágnes Humán Szki-ból), ami Misik Éva, a kilec-tizedikes gundeleseket kísérő tanár szerint megkönnyíti a kommunikációt, felszabadultabbá teszi a gyerekeket. És valóban, gátak nélkül rajzolnak piktogramokat, és eresztik szabadjára fantáziájukat, miközben próbálják megfejteni egymás rajzait, vagy adnak egészen más jelentést egy-egy tárgynak, s lesz a párnából szakáll, a telefonból meg borotva. Nem szégyellősek, mernek játszani, és talán most már a kortárs művészet furcsa műfajaitól sem idegenkednek.

Az utánpótlás-nevelés erre a félévre véget ért, de jövőre tovább folytatódik. A 2011/2012-es tanév őszi félévére vonatkozó beavatós pályázatot néhány héten belül kiírják - a program és a pályázat feltételei megtalálhatók lesznek a http://beavato.freeblog.hu  oldalon, további információ pedig a [email protected] email-címen kapható.