Liszt-lázban ég az ország. Kilenc hónapja, hogy a csapból is Liszt folyik, ami ellen persze jó ízlésű embernek kifogása nem lehet.  Liszt első osztályú, EU-kompatibilis kultúrceleb, akinek a nevével még egy átnevezést is könnyebben elvisel az ember. Zenéjére Brüsszelben ugyanúgy fog tapsolni egy megbízható mennyiségű és minőségű tömeg, mint a Müpában. 

Liszt újra a közbeszéd tárgya lett.

Arról azonban már jóval kevesebb szó esett az elmúlt időszakban, ki viszi tovább a hagyományt. Mit tud kezdeni Liszttel egy fiatalabb generáció, amely - hagyományosan, a közhelyek szintjén maradva - jobb esetben nem nagyon, rosszabb esetben a műkedvelő unalmával és érdektelenségével fordul nemcsak a nagy és nagyszerű életmű felé, hanem általában a komolyzene irányába?  Arról a generációról van szó, amelynek feladata a folyamatos interpretáció és reflexió (lenne), arról, amelybe nem pusztán e kritika elszenvedői, a Színművészeti Egyetem harmadéves színházrendező - fizikai színházi koreográfus szakos hallgatói tartoznak, hanem maga a kritikus is.

A kérdés persze költői (sic!). Például két olyan hátvéddel mint a két osztályvezető tanár, Lukáts Andor és Horváth Csaba, nehéz nagy színpadi melléfogást kivitelezni.  Olyan ez, mint egy régi vágású zongoraóra: a tanítvány játszik, tehetségesen vagy tehetségesebben, a tanár pedig csak akkor csap le a nádpálcával, ha valami nagyon mellémegy. Zsámbékon láthatóan senki nem szenvedett komolyabb ízületi sérülést, ám abban is majdnem végig biztosak lehettünk, hogy koncert helyett még csak a bemelegítést láttuk-hallottuk. Az ígéret szerint Lisztet kapunk, minden lehetséges formában: prózában, táncban, filmen. Eredetileg hét, az előadások utolsó napján már csak hat, egymáshoz alig-alig kapcsolható, Liszt életrajzát fel- és átdolgozó etűd szerepel a műsoron, más-más rendezőkkel és helyszínekkel, bónuszként egy Beckett-tel és egy saját, házilag összetákolt darabbal.

Hegymegi Máté rendezése egy erős felütéssel hangos nyitány helyett a csendből építkezik. A Némajáték II. színrevitele precízen és jó ritmusban követi le Beckett instrukcióit, kiegészítve azokat egy apró, de annál ötletesebb változtatással: a Tüske szerepét ezúttal Widder Kristóf és csellója veszi át. Az így morajló hangáradat össze-összemosódva Zsámbék éjjeli neszével egészen különleges atmoszférát teremt, amit tovább erősít a kör alakban homokkal felszórt minimáltér és a két színész, Soós Attila és Nagy Norbert szuggesztív pantomimjátéka. Hasonlóan karakteresre sikerülhetett volna a rendező másik koreográfiája is, a címadó Amit a hegyen hallani,  ám a rosszul elhelyezett súlypontok és Victor Hugo azonos című versének kicsit pattogósra sikerült felmondása miatt a néző figyelme gyakran ellankadt. Ugyanakkor itt is meg kell említeni az izgalmas helyszínválasztást: a játéktér hátsó falául szolgáló rozsdamarta raktárépület nem pusztán a rá vetülő árnyjátékok miatt szerencsés, de az azon le- és felbaktató, a táncfergetegben el-eltűnő Liszt alaknak szimbolikus mozgásteret biztosít.

Simányi Zsuzsa Olga Lisztre vár rendezése a zeneszerző meglehetősen összetett szerelmi élete felől közelít az életműhöz. Monodrámájában Olga Zielinski-Piasecka, ismertebb nevén Olga Janina, Liszt szerelmes merénylőjének egy napját ismerhetjük meg. Helyszín a fentebb már tárgyalt raktárépület belső tere, közepén kartondobozokból kialakított szobával.  A közönség körbe ülve nézi a tébolyult nő serénykedését. Beszél hozzánk. Hol nekünk, hol velünk játszik. Táborosi Margaréta mindaddig izgalmasan építi kedvesen őrült Olgáját, amíg kiabáló-csapkodó dühkitöréseivel kínossá nem teszik az egész előadást. Kár érte. Kezdeti játéka a később arcunkba nyomott játékpisztoly nélkül is komolyan vehető lett volna.

Kiss Anikó munkáját elmondása alapján a néhány hónappal korábban megjelent Budapesti séták Liszt Ferenccel című könyv ihlette. A zeneszerző fiktív zsámbéki sétáját a hangár falára kivetített gomolygó videoszekvenciák illusztrálják, előtérben az operatőr-rendező-koreográfus táncával. A Zsámbéki séta ígéretes one-person showként kezdődik, ám mielőtt még észbe kapnánk, már szinte vége is.
 Nem mondható el ugyanez Soós Attila Katasztrófajátékáról. Abszurdra hangolt darabjában az erős kezdést követően a fiatal szerzők bátorságával rugaszkodik az univerzum nagy kérdéseinek. Sajnos az esetek többségében lepattan róluk. A hangár játékterében felvonuló öt fiatal színész zavaros érzelmi ámokfutása érezhetően Beckett világából érkezett Zsámbékra, ám ennél tovább jutni sem a rendezés, sem a néző nem képes. Egyelőre. 

Widder Kristóf kész rendező. Aki megnézte a zsámbéki Liszt-etűdök záró darabját, az legalább is sejtheti, hogy az. Humoros, invenciózus, letisztult. Az „ifjúliszt" olyan kevésből van összerakva, hogy annál kevesebb már alig lehetne. Néhány kikacsintó gesztus, néhány jól irányzott karmozdulat, és mindehhez páratlan látvány. Liszt tánca zongoraszékre koreografálva. Persze azt is nehéz eldönteni, hogy a sikerben mennyi része van a mindvégig tökéletesen fegyelmezett előadónak, Horkay Barnabásnak. Első blikkre azt mondanánk, hogy 50-50%. De valószínűbb a 100-100%.

2011. szeptember 4. 20:00 - Zsámbéki Színházi Bázis

Amit a hegyen hallani - Színház- és Filmművészeti Egyetem

Alkotók: Czakó Máté, Gyöngy Zsuzsa, Gyulai Júlia, Hegymegi Máté, Horkay Barnabás, Kiss Anikó, Nagy Norbert, Pallag Márton, Simányi Zsuzsanna, Soós Attila, Táborosi Margaréta, Varga Krisztina, Widder Kristóf, Zsíros Linda