- A Szentpétervári Konzervatórium különleges tehetségeket gondozó tagozatára nyolcévesen kerültél be, tizenhárom esztendős korodtól pedig a bécsi zeneakadémián folytattad tanulmányaid. Miért volt fontos, hogy ennyire fiatalon elkerülj otthonról?

- Tinédzserként még természetesen nem dönthettem egyedül az ilyen fajsúlyú kérdésekről. Szüleim, és a családomban többen is hivatásos zenészek, és a legjobbat akarva nekem engem is erre a pályára szántak. Első tanárom édesapám volt, ő készített fel a konzervatóriumi felvételire, ahol aztán Vladimir Ovchareknél a tradicionális orosz iskolát követve tanultam meg hegedülni. Tiszta érzésű és fényes intellektusú ember volt - sajnos már nincs köztünk -, neki köszönhetem az alapokat. Az, hogy Bécsben folytassam a tanulmányaimat, édesapám ötlete volt. Döntését leginkább a kiszemelt tanár, Dora Schwartzberg hírneve és személyisége motiválta - természetesen nem az, hogy minél távolabb tudjon otthonról (nevet). Különben nem is költöztem ténylegesen Bécsbe, hanem ingáztam a két város között. A tanárválasztás pedig tökéletes volt! Dora egy hónap alatt teljesen megváltoztatta a zenéhez és a hangszerhez való hozzáállásomat: onnantól kezdve ugyanis már azt éreztem, a hegedülés nem a családom álma, hanem csak az enyém és a saját utamat járom.

- Dora Schwartzbergnél eltöltött éveim sokkal inkább a zenei gondolkodás és ízlés fejlesztéséről szóltak, mint a versenyekre való felkészülésről. A megmérettetések mindig nagyon hasznosak lehetnek a fiatal muzsikusoknak - kitörési lehetőséget biztosíthatnak, szélesíthetik a repertoárod, megbizonyosodhatsz arról, hogy tényleg ezen a pályán van-e helyed -, de nem gondolom, hogy kizárólagos jelentőséggel bírnának, pláne egy hegedűs életében. A technikai tökéletesség ugyanis mit sem ér, ha az előadó játékából hiányzik az, amiről az egésznek szólnia kellene, vagyis a tiszta zenélésről. Dora nemcsak kiváló hegedűs, hanem igazi zenész is, ezért nagyon örülök, hogy a nála eltöltött idők alatt pusztán zenei dolgokkal, megvalósításokkal foglalkoztunk túlsúlyban. Zakhar Bronnál hivatalosan öt évet tanultam Kölnben, nem hivatalosan pedig a mai napig visszajárok hozzá. A világ egyik legjobb tanárának tartom őt, módszereinek köszönhetően kitörölhetetlenül belevéste magát a hegedűtanítás történelmébe, nála tanult egyébként Vagyim Repin is. Tanítási stílusa a huszadik századi orosz iskola hagyományait idézi: az órákra keményen és céltudatosan kell készülni, teljes energiabedobással. Ha valaki elég elszánt és kitartó, óriási lehetőség nála tanulni, még akkor is, ha az ember nem feltétlenül ért vele egyet mindenben.

- A Szigeti József Nemzetközi Hegedű- és Brácsaversenyt pont nemrégiben ért véget itt Budapesten. Miért nem láthattunk az indulók között?

- Miért, minden versenyen el kellene induljak? (nevet) A moszkvai Csajkovszkij-versenyre és az Erzsébet királyné Versenyre sem jelentkeztem soha, sőt, most huszonhat évesen boldogsággal tölt el, hogy kijelenthetem: elég volt a versenyekből! Fontosnak tartom ugyanis, hogy már most fiatalon megtaláljam az egyensúlyokat az életemben. Elérkezettnek látom az időt, hogy a versenyzésen kívül más dolgokba is belevágjak. Folytatni szeretném a tanulmányaimat, mesterkurzusokra járni, és a tanításra is több időt szeretnénk szánni - legutóbb például Prágában adtam egy mesterkurzust.

- Van esetleg olyan kedvenc hegedűművészed, akinek az előadása inspirációforrásként szolgál számodra?

- Nincs kedvenc előadóm, a zenét ugyanis annyira szubjektív kategóriának tartom, hogy talán még azt is kétségbe vonnám, létezik-e egyáltalán ideális megvalósítás. Persze megesik olyan, hogy egy művész egy másik előadóhoz képest jobban vagy rosszabbul játssza el ugyanazt a darabot, de a zenének - ellentétben a sporttal - nem szabad csak a teljesítményről szólnia! Sokkal inkább a gondolataidról, az élményeidről és nem utolsósorban azokról az öltetekről, melyek megfűszerezik az előadásmódodat. Úgyhogy amikor klasszikus zenét hallgatok, azt tartom szem előtt, hogy az adott zene passzoljon a lelkiállapotomhoz.

- Ha jól tudom, mostanában egy 19. századi Vuillaume-hegedűn adod a koncertjeidet, de korábban is remekebbnél remekebb hangszereken játszhattál.

- A Vuillaume-hegedűn hat évet játszottam, de nemrég átváltottam egy 18. századi milánói mesterhegedűre. A váltás nagy kérdés volt számomra, egy hegedűs életében ugyanis mindig kulcsfontosságú az a hangszer, amin játszik. Meghatározza, hogy milyen hangon játszol és határt szab annak is, hogy ezt milyen zeneiséggel teheted. A legtöbb értékes hangszert eddig a versenyekhez kaptam kölcsön, de ezeket rögtön vissza is kellett adnom a tulajdonosuknak. Mivel jelenleg még mindig nem leltem rá az igazi hegedűmre, most ott tartok, hogy próbálom megtalálni az aranyközéputat a vágyaim és a lehetőségeim között. Így jött ez az olasz hegedű is, ami egyébként teljes mértékben megfelel az igényeimnek: mindent meg tudok rajta valósítani, amit szeretnék. Azt még meglátjuk, hogy pontosan mennyi ideig marad nálam, most egy ideig biztosan. Amúgy a Guarneri-hegedűket és a Stradivarikat szeretem a leginkább.

- A szeptember 23-i koncerten Dvořák hegedűversenyét játszottad. Miért pont ezt a művet hoztad Budapestre?

- Ez az egyik kedvenc hegedűversenyem. Származásomból adódóan is könnyebben tudok azonosulni a szláv zeneszerzők érzelmi világával, ebben a versenyműben pedig azt szeretem a legjobban, hogy mindvégig egyszerű és mély dallamokból építkezik, ugyanakkor hosszúsága és technikai nehézségei miatt minden szempontból kihívás elé állítja az előadóját. Talán ez lehet az oka annak, hogy nem tartozik a leggyakrabban játszott hegedűművek közé. Számomra is ez volt az első alkalom, hogy koncerten az egészet eljátszottam, és bevallom, egy csöppet izgultam is. A Budafoki Dohnányi Zenekarral való fellépést egyébként a tavalyi svájci Sion Valais Hegedűversenyen elért első helyemnek köszönhetem. A döntők alatt ők kísértek engem, ami nagyon nagy élmény volt számomra - legalább akkora, mint eleget tenni a mostani meghívásuknak, ami remélem, még sokszor megismétlődik a közeljövőben.