- Mit jelent számodra Liszt Ferenc alakja?

- Az igazi sztár archetípusát! A zenei virtuózt, a termékeny szerzőt, a rajongás tárgyát, akit a valódi teljesítmény hitelesít.

- Hogyan készülsz a műsorvezetésre?

- Minden reggel futok... Komolyra fordítva a szót, nyílván igyekszem informatívan kezelni a helyzetet, a szerző regényes életének vonatkozó részeit felidézve, de ez a nap természetesen egy kicsit sem rólam szól. Ettől függetlenül akadnak majd teátrális elemek, ez már csak a funkció sajátja, de ezért (is) szeretem!

- Sajnos elsősorban „foglalkozási ártalomból" figyelmezem a rendezvényeket mint a KultúrPart Csoport kreatív vezetője, ez afféle szakbarbárság, bár a szerencsésebb fajtából, már ami a lelket illeti... Arra már kevésbé vagyok büszke, hogy kultúrafogyasztási szokásaim is változóban vannak, hasonlóan a többséghez, még a kedvenceimhez is nyomokban jutok el, nemhogy a kevésbé ismert tartalomig. Ilyen értelemben személyesen is hiánypótlásként élem meg a maratoni programot!

- Meg lehet a fiatalokkal szerettetni Liszt Ferenc műveit, s egyáltalán a klasszikus zenét?

- A „megszerettetni" kifejezésre rendesen görcsbe rándul a gyomrom, számomra ugyanis ez a felnőtt társadalom önfelmentő megközelítéseinek egyike... Miért kell Tarzanként definiálni a fiatalokat, akik a közvetlen környeztünkben nőnek fel? És általános szocializáltságuk, műveltségük a mi felelősségünk? A muzsika egyik csodálatos varázsa, hogy hallgatni kell, nem magyarázni, ezt pedig mindig, mindenki megteheti, gyakorlatilag mindenhol. A szerelem meg megy magától. Ebben az értelemben a zene tényleg mindenkié!

- Hogyan foglalnád össze a Liszt-jelenség és a Liszt-maraton lényegét?

-  Katarzis! Kevés szerethető vonásaink egyike, mikor egy eseményt, akár csak egy pillanatra, de sorsfordító élmény gyanánt tudatosít az elme. Ha mindezt a művész, a lelkében időzített mikrouniverzum katalizálja, hát... közel állunk az ősrobbanáshoz! A muzsika mesterei látványosan „tudják" ezt, manapság rajongók százezreit sűrítve stadionokba, hogy a mítosz kultuszát ünnepeljék. A félreértések elkerülése végett az ilyetén elragadtatás (sic!) nem a popkultúra találmánya, a mindenen átütő előadói személyiség magával a műfajjal lehet egyidős. A virtuozitás, a kivételes képesség eggyé válik a megszólaltatott dallammal, és mi, hallgatók - Isten tudja, miféle sugallattól vezérelve - ütjük a taktust, verjük a ritmust, mondjuk a rigmust. Majd vállunkra emelve a szerzőt, beugrunk a nagybőgőbe! Egy Szupersztár ilyetén ünneplésére invitálunk mindenkit, aki már korának is legendája volt, kinek muzsikáját ájult hölgyek, döbbent férfiak figyelmezték anno, és még életében érhette az elismerés permanens dicsősége. Tán hajdanán szükség volt a művészekre? Most is van! Jöjjünk össze, fütyüljük tiszteletlenül a melódiákat, vájt füllel bújjuk a  partitúrát, és igen, üvöltsünk a katarzistól, ha így esik jól.

- Mi az, amit semmiképp se hagyjunk ki a programok közül?

- Ha tartom magam a fent említett pedagógiai lelkiismeret koncepciójához, akkor a délelőtti gyerek és ifjúsági program kötelező! Az úgynevezett Csoki koncertek számos generációnak engednek betekintést egy végtelen dimenziójú önkifejezési formába. Kell ennél több egy fiatal személyiség fejlődéséhez? Kell! De az első lépés bizony a katarzis, és erre nyílik lehetőség bőven május 22-én, a Millenáris Parkban.